Amikor filmet nézünk, akkor az esetek kilencven százalékában kötött szabályok mentén érkeznek felénk a képek és hangok. Főszereplő, antagonista, konfliktus, mellékkarakterek, szimbolikus kulcspillanatok köré szerkesztett cselekmény. Mindez többszörösen aláhúzva, ha egy specifikus műfajba lépsz be. A lehetőségeid ilyenkor rendezőként: Szigorú szabálykövetés, szabályokon belüli minimális mozgás, szabályokra való kikacsintgató önreflexió. De ezek között is van ezeken túl is egy még kockázatosabb vállalkozás: Amikor az adott zsáner egész esszenciáját próbálód megragadni, széttépni és újra alkotni. Az ilyesmire mondja azt az ember Morgan Freeman-es hanghordozással, hogy „Sok szerencsét hozzá”. És mégis vannak, akik ebből karriert mernek csinálni.
Bruno Forzani és Helene Cattet megelégedhettek volna csupán azzal, hogy szimplán modernizált tisztelgéseket, hommage-filmeket készítsenek kedvenc műfajaiknak, legyen az a 70-es, 80-as évek olasz giallo-i, a spagetti/acid westernfilmek vagy bármi más, amikkel velük együtt filmrajongók egész generációja nőtt fel. Viszont ami a kezeik közül kikerül, az már jóval túlmegy a szimpla újrahasznosításon. Forzani és Cattet ugyanis pontosan azzal a felfogással nyúlnak egy egész műfaj szövetéhez, mint ahogy azt egy avant-garde kísérleti rendező tenné. Ezernyi apró szilánkra, több száz individuális képkockára bontják szét az egészet, hogy aztán azok egymásba rakott láncolatából építsenek egy egyedi kaleidoszkópot, melyben visszatükröződik a két dolog, ami olajként hajtja az emberi fantáziát: Az erőszak és a szex.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem abszolút egyéni ízléstől függő, ki mennyire képes befogadni ezeket az agresszívan hivalkodó, absztrakt és sokszor büszkén öncélú mutatványokat, mert a többségnek valószínűleg húsz perc is elég az Amer-ből vagy a The Strange Color of Your Body’s Tears-ből, hogy megadják magukat. A korai giallo-boncolásokhoz képest a Let the Coprses Tan modern aranyhajhász thrillere már sokkal egy sokkal fókuszáltabb, tudatosabb alkotópárost mutatott meg, a fejlődési folyamat csúcspontja pedig most érkezett el az idei Reflection of a Dead Diamond képében. Aminek koncepciója egyszerű, nyílegyenes és mégis tele van rétegekkel (mint a hagyma): Mi lenne, ha egy James Bond filmet két artisztikusan perverz ember írna és rendezne meg, ami nemcsak a kémműfaj több évtizedes szintézise lesz, hanem görbe tükre is annak, miként fogyasztjuk az erőszakos fikciót.
Idős úr ül a francia Riviéra tengerpartján, amikor megpillanat egy meztelenül napfürdőző hölgyet, akinek a mellbimbóján gyémántként csillan meg a napfény (eskü így kezdődik a film), ami azonnal emlékképek sorozatát indítja el az öreg férfi elméjében. Mert ez az ember (akinek idős változatát nem más alakítja, mint Fabio Testi, az olasz mozilegenda) egykoron szuperkém volt, fedőneve John D, aki lelkiismeretfurdalás nélkül végezte a küldetését. Megvédett és likvidált, ujjakat tört el és embereket ölt, minden nőt magáévá tett. Aztán ő is szembekerült végzetével, az ezerarcú Serpentik képében, akinek maszkja mögött csak egy újabb maszk volt, egy fantom, aki mindig egy lépéssel előtte járt, testben-lélekben megkínozta, megtörte. Az örök jó kontra rossz küzdelem, ahol talán nem volt semmi különbség a kettő között. John pedig úgy dönt végleg leszámol múltja démonjaival, miközben a múlt és jelen, (meta)fikció és (ál)valóság közötti határok szépen el is tűnnek.
A Reflection of a Dead Diamond egyik legravaszabb trükkje, hogy pontosan azt adja meg, amit elvársz tőle. Ha úgy döntesz, hogy nem foglalkozol a sztori rései mögött megbújó szimbolikával és csak egy modern eurospy filmet akarsz cool szereplőkkel, stílussal és mocskos szórakozásssal akarsz, megkapod Van pszichedelikus montázs gyémántokkal, autósüldözés vetített háttérrel, szamurájkardos mészárlás, extrémbrutál bárverekedés Adriano Celentano-ra és a film rogyásig tele van a 70-es évek olasz filmgyártásának zenei klasszikusaival. Egy magamfajta egyszerű ízlésű szakbarbárnak már ez is elég lenne, de az audiovizuális szőnyegbombázásba csomagolt fetisizmusból (de tényleg, egy jelenete nincs ennek a filmnek, ami úgy lenne plánozva/fényelve/vágva, mint egy mostani szürke hollywoodi puding), a film szép fokozatosan mutálódik át egyfajta szintézissé, összegzéssé. John D kalandjaiból képregény lesz, film a filmben, mellékszereplő a saját élettörténetében, miközben fojtóhurokként szorul torkára minden bűn, amit elkövetett.Ez a spirálszerűén önmagába forduló, széteső majd újra összeálló lázálom-provokáció pontosan az a fajta film, ami eszedbe juttatja miért szerettél bele ebbe a mozgóképbe. Csupa vadul tekergő impulzus, réteg réteg hátán, ösztönökre ható mégis agyafúrtan megkonstruált. Forzani-Cattet extrém közelképei, asszociatív vágásai még sosem érződtek annyira precíznek és zsigerinek, mint a Reflection of a Dead Diamond-ban. Kémfilm a legőrültebb horny energiákkal. John D, James Bond, Danger Diabolik és a gyémántok az örökkévalóságnak. Csak ebben a 87 percben háromszor kiégeti a szalagot, amire forgott.