Az Octopath Traveler 0 egy fincsi játék. Kísérlet arra, hogy egy mobilos, gacha eposzt egyjátékos szerepjátékká alakítsanak. Vannak olyan részei, amikor ez annyira egyértelmű, mint a tüske az ember seggében. Ugyanakkor az Octopath 0 a sorozat legegyedibb játéka is, amely egy andalító városépítős rendszert paszíroz bele egy mesteri ügyességgel elregélt történetbe.
Első alkalommal nyolc órán át játszottam az Octopath 0-val egyhuzamban, mégsem voltam teljesen biztos abban, hogy miért élveztem ennyire. Egyenetlen volt a tempója, és egyből nyilvánvaló lett, hogy ezt az egészet túl fogják húzni a végtelenségig. Viszont! A rendszerei gyönyörű-kidolgozottan zakatoltak már elsőre is, kicsi büdzsében nagyon nagy erő dolgozott, a hatalmas ambíció lendülete – részben ettől lett a kedvenc Octopath-em, hogy előre hozzam a konklúziót.
Az Octopath-széria történetében most először alkothatod meg saját néma főhősödet, egy fiatal csávót/gádzsit, aki Wishvale csiribá falujában lakik. A hely a Hatalom Egyik Gyűrűjének feltalálási helye, és minden jövőbeli baj ebből származik. Miután három, az uralkodó osztályból szalajtott szupergonosz megostromolja a falut, Wishvale egykori helyét akár sóval is felszórhatnánk – főhősünk persze az ismerősei kiírtásába nem nyugszik bele, elindul a hero’s journey-jére, bosszút és megváltást keresni. A játék prológusának végigjátszása után négy különböző narratív ösvényt járhatsz be, tetszőleges sorrendben: három olyat, amelyek a gonosztevők elleni bosszúra összpontosítanak, és egy olyat, amelyik teljes egészében Wishvale újjáépítéséről szól. Ezek párhuzamosan léteznek, nem kell vagy-vagy választani közöttük.
Az első két Octopath különböző vignette-ekre osztott, csak a játékok legvégén konvergáló sztorijai a széria eddigi alapvető jellemzői voltak. Egyben legfőbb gyengéi is. A 0 elhagyja ezt a megosztott formát, és egyetlen sztori részletes, gyönyörű kibontására koncentrál, nagyon helyesen. A játékból így lesz egy epikus fantasy anime videojáték megfelelője, amelyben különálló un. arc-ok követik egymást, amelyek a korábbi Octóktól eltérően egymásból következnek, az újak a korábbiakból táplálkoznak, és így lesz az egészből tolsztoji narratíva. De.
A három Octo közül messze, messze ezt írták meg a legjobban, ennek a legjobb a szkriptje. Ezek a bizonyos arc-ok a játék főgonoszai, illetve morális gócok köré lettek odavarrva: a háborús vágy létjogosultsága a civilizációban, a tisztesség fontossága, a forradalmi őserő nélkülözhetetlensége, a kapzsiság és a hatalomvágy korroditív hatása… ezek azok a témák, amely körül az Octopath Traveler 0 nagyívű sztorija forog. Ráadásul sikerül ezt a több tucat órás epikát igazi katarzisra kivezetnie. Mesteri.
A főgonoszok személyisége lenyűgöző, nagyon ügyesen írták meg ezeket az extrovertált szörnyeket. Egyenként kell leszámolnunk velük, mozgatórugóik/arc-jaik elnevezései a Gazdagság, a Hírnév és a Hatalom, és a velük való összecsapások históriája fest pusztító képet majd arról, hogyan formálják Orsterrát, a földrészet ahol a játék játszódik, a hatalmasok. Az agresszíven antifeudális, antikapitalista sztori bőven kegyetlenebb, sötétebb, gyakran szadistább, mint ahogyan azt egy JRPG-től várná az ember, köszönhetően elsősorban a gonoszok egyedi, érdekes és sokkolóan perverz figuráinak – és az ellenük való lázadás ad a történetnek szikrázó gerincet, amelyen végigszánkázhatunk.
Az Octopath 0 legnagyobb problémája, hogy kb. csak a felétől lesz szenzációs, egészen addig “csak” nagyon jó. Bár a történet erősen indul és zakatol előre, jobb lett volna, ha gyorsabban összeállnak a dolgok. Minél többet játszottam az Octopath 0-val, annál jobban tetszett. Miközben megpróbálod megmenteni országodat az emberiség leggonoszabb férgeitől, egyúttal a földig perzselt kis falucskádat is építgeted. A faluépítési mechanizmusok kezdetben, lehet, kissé egyszerűnek és sablonosnak hatnak, ám minél előbbre jutsz a játékban, a rendszerei úgy virágzanak ki, sűrűsödnek, lesznek egyre komplexebbek, és az építkezés módozatai mellé a földművelés, gazdálkodás és helyi kormányzás lehetőségei is odakerülnek.
A hatalmas ívű JRPG sztori során összehaverkodhatsz rengeteg új ismerőssel, ők Suikoden-módra beállhatnak melléd, illetve képességeikkel a falut is támogathatják. A játék szisztémáinak kapcsolati rendszere szó szerint lenyűgöző, minden hat mindenre, személyek tulajdonságai választási lehetőségeidre, morális problémákra, terjeszkedési próbálkozásaidra, illetve ezek visszahatva formálhatják a karaktereket. Bár a videojáték történelem során rengeteg próbálkozás volt arra, hogy Az Egy Igazi Otthon Közös Erővel Való Megépítését valahogy az adott játék érzékletessé tegye, ennek gyönyörű patetikusságát elhozza, ilyesmi itt sikerül először igazán, a rendszerek, a figurák és a történet sodorerejének egyező erejű munkájával. Új barátaink, a legsötétebb borzalmakkal velünk együtt szembeszállók valódi fogaskeréknek bizonyulnak, harcban és építésben egyaránt.
Mindennek a jóságnak a betetőzése az Octopath-széria eddigi legjobb körökre osztott harcrendszere. Ez pontosan ugyanaz a break-boost szisztéma, mint a korábbi játékokban, egy alapvető változtatással – mostantól nyolc fős csapatod van a négyes helyett. A bandád egy első és egy hátsó sorra oszlik, ahol az első sor aktívan részt vesz a harcban, míg a hátsó sor passzív tulajdosnágok kiélvezésével tölti a drága idejét (mintpéldául a gyógyulás/gyógyítás vagy az SP-feltöltés). Minden körben felcserélheted az első és a hátsó tagokat, és ez rengeteg lehetőséget ad a csapatösszeállítás variálására és menet közben a harchoz való alkalmazkodásra. A játékban minden egyes karakternek megvan a saját külön képességarzenálja és “abszolút képessége” – és ezekre lehet még különböző aktív és támogató, tanult képességeket rápakolni. Az Octopath 0 harcrendszere elképesztő mennyiségű birizgálható lehetőséggel rendelkezik, annyira, hogy néha sok is. A “problémát” negálja, hogy a harci élmény ebben a sorozatban még soha nem baszott oda ennyire, különösen a bossok elleni összecsapások zúzósak, mikor a zene felerősödik, muzsikusék belegyűrnek a vonóba oszt nyomják doszt.
Több mint 100 órás játék, és a végén még tolnád tovább. Én irtózom az ilyen hosszú játékoktól, és ez szenzációs. Hát mit mondhatnék még?
A játék kritikai kódjával a Cenega dobott meg minket.