Ritka az efféle, milliók idegvégződésein sercegő konszenzus. Jó, persze, nem ismerek mindenkit, ettől függetlenül meglepő a témában az egyetértés mértéke: 2022 legjobb játéka, a God of War Ragnarök ellenére, az Elden Ring. Hidetaka Miyazaki designer-látomásának majdnem végső alakja, a játék, amelyet mindig is meg akart csinálni. “Majdnem végső”, hiszen ez a kifejezés nem jelent manapság semmit, az Elden Ring hihetetlen sikere nyomán máris gondolom a folytatáson, meg rakás DLC-n gondolkoznak.
Miyazaki és csapata a videojátékipari trendeket sólyom-módra studírozta, utána meg szubmisszióba gyűrte. Olyasmit hozott össze, amire szívünk legmélyén mindig is vágytunk, csak éppen ez a csapat zseniális japán kellett ahhoz, hogy formát kaphasson. A maszkulin elvágyódás egy komplett, minden ízében a legapróbb részletekig kidolgozott, epikus vízióját, amit tényleg csak a videojátékok képesek, illetve egyelőre ez az egy videojáték, létrehozni. Az efféle őrület, mert valamilyen szinten tényleg az, nem szokás. Az efféle lélegzetelállító módon kidolgozott, gondozott munka. A komplett földrészeket megteremtő, az ottani utolsó romos porfészket, eldugott völgykatlant, számtalan erődöt és várkastélyt, vérfagyasztó barlangot és gyilkos kazamatát, lápvidéket, dombságot és hófödte hegycsúcsot az utolsó piszlicsáré részletig kidolgozó megszállottság. Nem szokás. Hogy merik.
Az Elden Ring tényleg valami olyasmi, amire évtizedek óta várunk, amit a videojátékok mindig is ígértek, de nem voltak képesek megadni. Egészen mostanáig. A minden bokor mögött ott rejtőző életveszély kíméletlen, mégis felszabadító ígéretét, egy nyomasztóan gyilkos, mégis álomszerűen vadregényes világ felderítésének vágyát, olyasmit, ami évezredeken keresztül vitt minket előre, aztán a modern életvitel elragadta tőlünk, és a kényelem szorongó biztonságába taszított mindenkit. Az Elden Ring és Miyazaki ezt szeretné visszaadni, a felfedezés, a kegyetlen ismeretlen meghódításának vakmerő, önpusztító vágyát a punnyadtaknak, és az a döbbenet, hogy sikerül.
A játék egyetlen hibájának azt szokták felróni, hogy az utolsó harmadában a világ felfedezésének vágya lanyhul, elsősorban éppen a környezet vizuális eróziójának hatására, illetve attól, hogy a bossharcok hirtelen valami elképesztő nehézségi szintet ugranak. Na most ez minden, csak nem hiba, és aki annak tudja be, már a kezdetektől nem figyel. Miyazaki örök témája, az entrópia és annak elkerülhetetlensége, illetve azok a korrupt, impotens hatalmi illúziók, amelyekbe előle menekülünk, újra és újra az Elden Ringben vannak a leggyönyörűbben kidolgozva. A világegyetem szenvtelenségét valahogyan érzékeltetni kell, és úgy látszik, legjobb egy videojátékkal.