Vannak szörnyek, melyek elpusztíthatatlanok. Legalábbis a horror műfaján belül, gondoljunk csak a vámpírokra, zombikra vagy épp a farkasemberekre. Ezek a kreatúrák szinte a zsáner megszületése óta folyamatosan képviseltetik magukat a különböző művészeti ágakban, legyen szó irodalomról, filmművészetről vagy éppen videojátékokról. Néha-néha talán megpihennek kicsit és rövid időszakokra eltűnnek a rivaldafényből, hogy aztán újult erővel törjenek elő az éj sötétjéből. A telihold fényében prédára leső, félig ember, félig farkas kreatúrák reneszánszának pedig épp most van itt az ideje, legalábbis két film erejéig biztosan.
Félreértés ne essék, a vérszomjas szőrmókok azért rendre feltűntek különböző produkciókban is, viszont a cikkben szereplő alkotások azok, melyek az utóbbi időszakban nagyobb figyelmet és hírverést kaptak. De vajon a Werewolves (2024) és a Farkasember (2025) lettek olyan átütő próbálkozások, hogy a későbbiekben újra elárasszák a közönségfilmeket ezek a rémségek? A mondandóm végén megpróbálok választ adni erre a kérdésre, de előbb lássuk ezt a két fenevadat!
Werewolves (2024)
Kezdjük először Steven C. Miller rendezésével, a Werewolves címre hallgató őrülettel. Nem kell pánikba esni, ha valaki hirtelen nem tud semmit Miller nevéhez kapcsolni, hiszen egy olyan fickóról van szó, aki pályafutása jelentős részében másodvonalas akció-thrillereket forgatott egykoron nagynevű, de mára már kissé megfáradt sztárokkal (Bruce Willis, Sylvester Stallone, Nicolas Cage). Ezek az aprópénzből készült, valahol a nézhetetlen és az épp fogyasztható kategória közé eső próbálkozások érthető módon nem lendítették a fősodorba Miller-t, de legfrissebb akció-horror agymenése első blikkre kellően ígéretesnek tűnt. A készítők fogták a vérfarkasos mozik legalapvetőbb elemeit és ezeket a The Purge széria koncepciójával mixelték össze.
Kicsit pontosítva: Szuperhold idején a szabad ég alatt tartózkodó emberkék vérszomjas szörnyeteggé változnak át, hogy aztán az útjukba kerülő szerencsétlenekből lakmározzanak egy jót. Az incidenst követően a tudósok azon vannak, hogy a következő csillagászati esemény idejére előrukkoljanak valami megoldással, miközben az átlagpolgárok saját otthonaikat próbálják vérfarkasbiztossá tenni. Igen ám, de hamar eltelik az egy év, az ajtón már ott kopogtat az újabb tömeges mészárlás lehetősége, a megoldást pedig csak egy rátermett ex-katona (aki egyben tudós) birtokolja, akinek a krízis közepette még a családját is meg kell mentenie.
Ezt a szinopszist olvasva nehéz lehet elképzelni, de a Werewolves nem az innen-onnan lopkodott sztorin esik pofára. A merő sablonokból álló fő cselekményszál és az ebben mozgó totál jellegtelen figurák mögé ugyanis sikerült egy egész működőképes hátteret összeollózni, ami biztos táptalajt nyújthatott volna egy szórakoztató B-mozinak.
A Werewolves azonban nem lett más, csak egy újabb fércmű Miller életművében. A legszomorúbb az egészben az, hogy az alacsony büdzsé ellenére még tehetséges trükkmestereket is sikerült leigazolni a produkcióhoz, akik elég meggyőző praktikus effekteket rittyentettek Miller keze alá. Maga a vérfarkas design talán nem a legjobb, de az már önmagában dicséretes, hogy ezeket a kissé otromba teremtményeket nem filléres CGI segítségével hányta össze a stáb. Sőt, a játékidő során itt-ott még pofás vérengzésekkel is találkozhatunk.
A végeredményt azonban elég rendesen hazavágja a rendezői munka. Belegondolni is fájdalmas, hogy ebből a koncepcióból, kb. ugyanennyi anyagi ráfordítással mit hozott volna össze Neil Marshall (Démoni harcosok, A barlang) a kétezres évek elején-közepén. Miller-től annyira futja, hogy ész nélküli vágásokkal és idegbeteg operatőri munkával próbálja leplezni a visszafogott költségvetést és a szegényes akciókoreográfiát. Mindeközben az összes jelenet tele van ízléstelen képi effektekkel (lens flare mindenhol!), mert hát ezek segítségével lehet elhitetni a nézőkkel, hogy itt bizony nem spóroltak semmin. Ez már csak azért is röhejes, mert a sztori egy globális katasztrófát próbál felépíteni, de a főszereplők jó, ha három helyszínen megfordulnak a cselekmény során.
Fentebb már említettem, karakterek terén is elég gyengén muzsikál a produkció. Persze, egy szörnyes vagdalkozástól nem kell sokat várni ilyen téren, de jó lett volna néhány karizmatikus figurát beleerőltetni a forgatókönyvbe. Sebaj, így az erősen limitált tudású színészgárdának sem kellett megerőltetnie magát. Pedig itt lett volna főszereplőnek Frank Grillo, aki nem épp egy ezerarcú tehetség, de pont ezek a keménytökű hős-alakok illeszkednek a profiljába és ugyan megpróbálja most is leszállítani a kötelezőt, de ő se képes arra, hogy elcipelje az egész produkciót a siker kapujáig.
Szerettem volna szeretni a Werewolves-t, de Miller újfent bebizonyította, hogy neki nem nagyon fekszik ez a rendezői szakma. Ezek után vissza is térhet az érdektelen akció-puffogtatásokhoz, a vérben tocsogó őrült B-horrorokat meg szépen hagyja meg kompetensebb kollégái számára.
Miután kihevertem Frank Grillo sikertelen hadjáratát a vérfarkasok ellen (nem kellett hozzá sok idő), szemet is vetettem a legújabb Farkasemberre.
Farkasember (2025)
Alapvetően próbálok kellő távolságot tartani a Blumhouse stúdió alkotásaitól, mert már a rosszullét kerülget a futószalagon gyártott, PG-13-as jumpscare parádéiktól. Legfrissebb szörnyfilmjüket viszont az a Leigh Whannell hozta össze, aki legutóbb a Láthatatlan ember sztorijából faragott kifejezetten szórakoztató thrillert (szintén a Blumhouse égisze alatt). Nem akarom az egekbe magasztalni Whannellt, hiszen messze van attól, hogy őt nevezzék ki a modern horror messiásának, viszont jóval több tehetség és stílusérzék szorult belé, mint sok más pályatárásába. Emiatt bíztam benne, hogy a farkasember mítoszt is képes lesz friss és izgalmas megvilágításba helyeznie.
A klasszikus kiindulási ponton nem is változtatott sokat: Főhősünk, Blake, apja halálát követően feleségével és kislányával visszautazik régi otthonába, hogy ott elrendezze családi dolgait. A vidéki kiruccanás azonban rémálomba fullad, mikor a semmi közepén rájuk támad egy vérszomjas fenevad, ami a férfit is megsebzi. Az igazi borzalmak pedig csak ezután kezdődnek!
Amíg a Láthatatlan ember feldolgozás egy toxikus párkapcsolat segítségével hívta életre a klasszikus Universal- karaktert, addig a ’25-s Farkasember egy széthulló család drámáját veti oda a címszereplő fenevad elé. Erre a koncepcióra aztán még sikerült ráborítani egy jó nagy adag testhorrort ( a’lá Cronenberg), tehát minden adott volt a sikerhez. A probléma az, hogy a végeredmény az érdekes ötletek ellenére kong az ürességtől. A főszereplő família belső konfliktusa meglehetősen erőltetett módon kerül kibontásra, legfőképp arcpirítóan gyenge dialógusok támogatásával. Whannell nem bíz semmit a véletlenre, szereplői szinte minden második jelenetben kitárulkoznak egymásnak, hogy még azok a nézők is képbe kerüljenek érzelmeikkel, akik öt percenként szaladgálnak popcorn utántöltésért a mozi büféjébe.
Nincsenek felszín alatti gondolatok, érdekes motivációk vagy elnyomott érzelmek. Nem, mindent egyenesen az arcunkba regélnek a szereplők, hogy még véletlenül se maradjunk kétségek között! Sebaj, maga a vegytiszta horror még ott lenne kapaszkodónak, hiszen egy rendkívül egyszerű szituáció bontakozik ki a felvezetést követően: Blake szép lassan elkezd szörnnyé változni a családja körében, miközben egy kifejlett dög is ott lohol a nyomukban. A félresikerült dráma ellenére bőven rejtene feszültséget és izgalmat még ez a felállás is, viszont Whannell sose tud elmenni addig, hogy igazán zsigerig hatoló atmoszférát teremtsen. A külsőségekkel nincs gond, az operatőri munka helyenként egész ötletes, a praktikus effektek is működnek (szerencsére nincsenek erőltetve a CGI-trükkök), itt-ott még pofás gore jelenetekkel is találkozhatunk. A főszereplők viszont a már említett „drámai kifakadásoknak” köszönhetően rendkívül érdektelenek, sőt, helyenként még irritálóak is, így hamar unalmassá válik a kálváriájuk.
Magát a farkasember mítoszt pedig a már említett testhorror elemek felhasználásával próbálja meg új megvilágításba helyezni a film, tehát itt a szörnyeteg nem egy túlvilági entitás, hanem egy fokozatosan leépülő beteg szerencsétlen, aki fokozatosan veszti el a kapcsolatát szeretteivel. A rém a természet elfajzott kreatúrája ebben az olvasatban, ami akkor működne igazán, ha a sztori magját adó dráma kellő súllyal rendelkezne. De enélkül csak egy tipikus, futószalagról lecsúszott sablon kreatúrát kapunk, ami design szempontjából jobban beleillene egy tizenkettő egy tucat zombifilmbe, mintsem a Farkasember legújabb hivatalos feldolgozásába.
Itt hozzá kell tennem, hogy maga az átváltozás trükkök szempontjából teljesen rendben van, vizuálisan kellően erőteljes az, ahogyan a főszereplő habzó szájú fenevaddá vedlik át, viszont végleges formájában sajnos már kiábrándító. Ennek ellenére nem nevezném rossznak a végeredményt, hiszen Whannell tehetsége helyenként átüt a vásznon, például amikor betekintést enged abba, hogy a kifejlett címszereplő hogyan is érzékeli a világot.
Ezek a frappáns kis megoldások azonban képtelenek kiemelni az összképet az érdektelen unalom mocsarából.
Ahogy a Werewolves esetében, úgy a Farkasember kapcsán is adottak voltak a lehetőségek ahhoz, hogy egy kellően szórakoztató creature featurette-el legyen gazdagabb a műfaj, de Whannell munkája sem tudott felnőni az elvárásokhoz. Sőt, az utóbbi produkció kapcsán külön ki kell emelnem a rettenetes marketingkampányt is, hiszen a Blumhouse nem bízott semmit a véletlenre! Már tavaly, jóval az első előzetes megjelenése előtt a stúdió felfedte a szörny kinézetét egy halloweeni horror találkozón, aztán a premiert megelőző napokban a végleges, filmben látható formáját is prezentálták a címszereplőnek egy rövidke klipben. Persze, a pofára esést nem a sokat mutató videók és képek okozták, de elkeserítő az, hogy a reklámkampány idő előtt ennyi mindent felfedett.
Mindent összevetve, ha véletlenül fellendülne a vérfarkasos-farkasemberes mozik zsánere, az valószínűleg nem ennek a két darabnak lesz köszönhető.
A Werewolves egy sótlan B-kategóriás szerencsétlenkedés, míg a Farkasember egy érdekes ötletekre épülő, de azokat parlagon hagyó, semmitmondó szösszenet. Ezt a két szörnyeteget valószínűleg hamar elnyeli a feledés homálya.