Dave Bautista az elmúlt években többször is nyilatkozott arról, hogy számára a színészet bizony komoly dolog és sokkal többet szeretne elérni ezen a pályán annál, hogy egy újabb pankrációból érkező akcióhősként hivatkozzanak rá.
Az ilyesfajta megnyilvánulásokat érdemes a helyén kezelni, de Bautista esetében tényleg érződik, hogy a fickó próbálkozik. Eddigi pályafutása során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Denis Villeneuve, James Gunn, Rian Johnson vagy éppen Sam Mendes.
Igaz, hogy a fentebb felsorolt alkotók filmjeiben leginkább csak kisebb-nagyobb mellékfigurák eljátszására volt lehetősége, de már ezekben is sikerült valamennyit felvillantania tehetségéből. Az igazán emlékezetes főszerepek azonban még elkerülték, de ha továbbra is képes lesz arra, hogy kellő odafigyeléssel mozogjon hollywood sakktábláján, akkor minden esélye megvan arra, hogy beteljesítse színészethez fűződő álmát.
A probléma az, hogy jelenleg Bautista kb. minden forgatókönyvre aláír, amit ledobnak az asztalára. Ennek köszönhető az, hogy igényes produkciói mellett olyan pocsék darabokat is találhatunk, mint a Szupercella 2.-3. vagy éppen a Marauders.
Ennyi felvezetés után rá is térnék legújabb akciófilmjére, a The Killer’s Game-re (a magyar címet inkább hagyjuk). Nem akarok előre lelőni minden poént, de annyit már most elárulnék, nem ez a produkció fogja az A-ligába emelni Bautistát.
A történet főhőse Joe (Bautista), aki a jelenleg praktizáló bérgyilkosok egyik legjobbja, de van egy fontos szabálya, amihez minden esetben ragaszkodik: csak olyan embereket juttat a másvilágra, akik tényleg rászolgáltak a halálra.
Egy kissé félresikerült meló során Joe összemelegedik egy dekoratív táncosnővel, Maize-vel, ez a hirtelen jött románc pedig ráébreszti arra, hogy talán ideje letenni a fegyvert. Ebben a szakmában viszont kissé bonyolult a nyugdíjazás és ha ez még nem lenne elég, Joe-ról kiderül, hogy súlyos beteg és már csak pár hónapja van hátra. A férfi a hír hallatán arra az elhatározásra jut, ha már idő előtt kicsengettnek neki, legalább Maize jövőjét bebiztosítja: vérdíjat tűz a saját fejére annak érdekében, hogy likvidálása után az életbiztosítása szíve választottjához kerüljön.
Ez lenne tehát az alaphelyzetünk…. de várjunk csak! Miután Joe mindent elrendez és a vérszomjas bérgyilkosok már az ajtaja előtt kopogtatnak, kiderül, hogy az orvosa elkeverte a kórlapjait, tehát nincs semmi gond az egészségével.
Na és akkor itt kezdődik az igazi bonyodalom!
Ha őszinte akarok lenni, sokkal egyszerűbben is összefoglalhattam volna a történet lényegét, de így talán jobban érződik az, hogy mennyire keservesen indulnak be a filmbéli események. Nincs azzal baj, ha egy akciómozi kellő időt szán a karakterek kibontására és motivációik megalapozására, de jelen esetünkben az első 40 perc meglehetősen unalmas.
Kezdjük ott, hogy a romantikus szál egyáltalán nem működik, köszönhetően annak, hogy a két főszereplő között nincs semmi kémia. Szó se róla, Dave Bautista kellően karizmatikus Joe szerepében (talán többet is kihoz a figurából, mint amennyit a forgatókönyv megkívánt) és Sofia Boutella se lenne rossz választás, mint csinos barátnő, de a közös jeleneteik egyszerűen kínosak. És ez az egész keserves románc aztán teljes egészében kilóg a cselekmény második feléből, hiszen a film itt már átvedlik egy teljesen komolyanvehetetlen vígjátékká.
Pedig eleinte is akadnak poénok, sőt, már itt is látványosan érzékeltetik az alkotók, hogy ez az egész csörte a könnyed szórakoztatás érdekében fogant, de így pláne nem sok értelme volt annak, hogy ennyire kacifántosan építsék fel Joe betegségét és szerelmi kálváriáját. Ez az érzelmi szál engem is eltérített a lényegtől, hiszen jóval több karaktert áldoztam rá, mint amennyit megérdemel.
A lényeg az, hogy a készítők fogták a korai John Woo filmek fő motívumait, ezeket a végletekig lesarkították, majd a zsáner legkézenfekvőbb sablonjaival felvizezték az összképet. A mellékszereplők tesco-s Guy Ritchie stílusban vonulnak fel, miközben Tarantino dialógusait próbálják majmolni, a háttérben pedig ott feszül a John Wick-szériából átemelt bérgyilkos hálózat.
A vicc az egészben az, hogy a készítők annyira pofátlanul nyúlják végig a műfaj klasszikusait, hogy egy bizonyos ponton túl már egyenesen szórakoztatóvá válnak a látottak. Legalábbis nehezemre esett nem elmosolyodnom azon a jeleneten, ahol a főhősünk a Don’t Let Be Misunderstood taktusaira verte péppé soron következő ellenfelét.
Ez jól bizonyítja azt, hogy ezt az egészet maguk a készítők se gondolták komolyan. De ez nem is menti fel őket az alól, hogy az innen-onnan kölcsönvett elemekből nem sikerült egy működőképes egészet összefércelniük.
Na de mi a helyzet az akciókkal? Végtére is, ha kompetensek az összecsapások és kellően igényes a látvány, akkor akár még a fentebb felsorolt negatívumok is megbocsáthatóak lennének. A helyzet az, hogy maguk a bunyók és a hozzájuk kanyarított koreográfiák teljesen korrektek, de ez nem is meglepő, hiszen a rendező, J.J. Perry a kaszkadőrszakmából érkezett. Sőt, a mellékszereplők táborát olyan profi pofonosztók erősítik, mint Scott Adkins vagy Marko Zaror. Hozzájuk képest azért Bautista más ligában játszik, emiatt helyenként erősen kiugranak azok a képsorok, ahol az ex- pankrátort dublőrök helyettesítették, de ezt leszámítva a test-test elleni balhék megállnak a lábukon.
De, amikor már eldurvulnak a szituációk és elkezdenek repkedni a belsőségek, akkor már közel sem ilyen rózsás a helyzet! Sose értettem azt, hogy az alapvetően kompetens akciószekvenciákat miért kell igénytelen CGI-véreffektekkel aláaknázni. És ebből bizony sportot űz a The Killer’s Game. Így hiába érezni helyenként a pofonok súlyát, a digitálisan felturbózott brutalitás egész egyszerűen kihúzza az élvezhető akciók alól a szőnyeget.
És ha már itt tartok, a pocsék képivilágot is érdemes kiemelni. Itt nincs mit szépíteni, a produkció vizuálisan azon a szinten van, mint egy igényesebb sörreklám. Félreértés ne essék, egy viszonylag olcsó (30 millió dollár volt a büdzsé), másodvonalas modern zúzástól nem várom el azt, hogy mozgó festményként funkcionáljon, de itt néha már egyenesen fájt elmerülni a steril színvilágban és pocsék módon bevilágított helyszínekben.
Ez a szegényes vizuális megvalósítás már csak azért is fájdalmas, mert a filmet hazánkban forgatták, főképp Budapesten és a főváros nagyrészt magát is alakítja. Jó lett volna igényes formában viszont látni az ismerős utcákat, épületeket, de a produkció ilyen téren kb. ugyanazt a szintet hozta, mint a méltán híres Pesti balhé című magyar remekmű.
Azt sejtem, a fentebb megfogalmazott irományom nem sok nézőt fog a The Killer’s Game elé csábítani, de a helyzet az, hogy a maga prosztó, idétlen, ide-oda csapongó stílusában ez azért még így is egy nézhető darab. A profi harcművészekből álló mellékfigurák, a hozzájuk köthető bunyók, Bautista elfogadható alakítása és néhány suttyó poén éppen fogyaszthatóvá varázsolja a végeredményt.
De ahogy fentebb írtam, nem ez a film fogja megdobni a kigyúrt ex-pankrátorunk ázsióját.