A nagy, filmes művészek, az auteur-ök rendelkeznek különböző berögződésekkel, fixációkkal, urambocsá olyan motívumokkal, amelyeket unos-untalan újra felhasználnak: Martin Scorsese a katolikus bűntudatát szabadítja állandóan ránk, Quentin Tarantino a premier plánban vett női talpakat stíröli, Shane Black pedig véres erőszakkal kombinálja a karácsonyt. Minden idők egyik legmarkánsabb stílusú akciófilmes forgatókönyvírója ugyanis imádja a szeretet ünnepére vagy legalábbis annak környékére időzíteni filmjeinek cselekményét. Legalább annyira fontos építőkocka ez nála, mint a frappáns egysorosokat és dögös fegyvereket durrantgató hőspárosai. Csoda, hogy karrierének szégyenfoltja a 2018-as Ragadozó nem karácsonykor játszódik? De szóba se hozzuk azt a förtelmet, beszéljünk inkább a Long Kiss Goodnightról, amely a magyar keresztségben a szokásosan agyalágyult Utánunk a tűzözön címet kapta.
Nemcsak a forgatókönyvíró Black lehet büszke rá, hanem rendezője, Renny Harlin is. A zajos-látványos, nemegyszer megalomán alkotásairól hírhedt finn direktor és az amerikai fenegyerek találkozása nem is történhetett volna meg egy másik évtizedben, csak a kilencvenesben. Akkor, amikor bár előző filmed simán kinyírhatott egy egész filmstúdiót (Harlin Cutthroat Island-je csinálta ki a Carolcót), ha már készítettél előtte jegyzett kasszasikert, mégis kaptál melót utána. Black nem kockáztatott, produceri székből saját maga pécézte ki Harlint és Geena Davist a prodzsektre – a forgatókönyvet egyébként az akkor rekordnak számító 4 millió dolláros összegért adta el a New Line Cinemának. A végeredmény egy igazi vérmocskos hullámvasút, amelynek helye simán ott van a többi karácsonyi akcióklasszikus mellett. Hasonló filmek sajnos ma már nem nagyon készülnek.
Samantha Caine (Davis) egyszerű kisvárosi tanítónőként éli életét férjével és kislányával Catlinnel. Látszólag átlagos egzisztencia, egyetlen bibivel: Samantha nem emlékszik saját múltjának egy hatalmas darabjára. Nyolc évvel korábban a tengerparton találtak rá, terhesen – hogy ki volt és mit csinált azelőtt, arra az általa felfogadott magánnyomozók hada nem talált magyarázatot. Egy autóbaleset és egy börtönből megszökött őrült támadása azonban olyan elnyomott fizikai és harci képességeket szabadít fel benne, amelyekről addig látszólag fogalma sem volt. Oldalán a címeres pancser magándetektív Mitch Henessyvel (Samuel L. Jackson, élete egyik legjobb szerepében), Samantha hamarosan kénytelen bérgyilkosok golyózárporában keresni az igazságot, valós, eredeti személyiségét, a gyilkos titkosügynökét, akit egykori főnökei igyekeznek eltenni láb alól.
Shane Black összes filmje közül az Utánunk a tűzözön az, ami a legnagyobb élvezettel mártózik meg a karácsonyi motívumokban. Míg a Halálos fegyver kis túlzással bármikor máshol játszódhatott volna, addig ebben a filmben kulcsszerepet kap a szeretet ünnepének és a cinizmusnak, illetve az aljas erőszaknak a kontrasztja. Samantha egykori kollégái egy ártatlan karácsonyi tévéinterjúból ismernek rá, és a szálakat mozgató CIA-s kisfőnök is egy ünnepi menetbe akar bombát csempészni, hogy aztán a támadást terroristákra kenve tudjon még több pénzt kisajtolni a kormánytól.
Egy ilyen sztorihoz vizuálisan egész egyszerűen jól passzol a hó és a jég (valljuk be, bármennyire is szereti Shane Black Los Angeles-t, az Angyalok városában 30-40 évente fordul ilyesmi elő). Harlin és operatőre az Oscar-díjas Guillermo Navarro piszok erős atmoszférát teremtenek Pennsylvania fenyveseiben, ahol a csontjainkban érezzük a hideget, az éjszakában pedig vakítóan hasítanak a fények és a robbanások lángja. Az Utánunk a tűzözön bár nem mentes a Black-re jellemző neo noir-os felhangoktól, jóval letisztultabb, a 90-es évek akciófilmes esztétikumába tökéletesen belesimuló alkotás.
Ha csak a színészek közti dinamikát és a beszólásokat nézzük, Geena Davis és Samuel L. Jackson párosa legalább akkora telitalálat, mint a Gibson-Glover vagy a Willis-Wayans duó. Black ráadásul megcsavarja a dolgot azzal, hogy gáncsot vet a tradicionális férfi-nő szerepeknek: a szende, összezavarodott, bajba jutott jókislányból (Samantha), kiszőkített hajú, cigizős, halálosztó famme fatale válik, aki száz méterről kapja le az ellent, míg a mellette szerencsétlenkedő Mitch jórészt csak asszisztálni tud véres hadjáratához. Blacknél kulcsfontosságú elem, hogy hőseit egyszerre tegye tökössé és sebezhetővé: Samantha kíméletlensége ellenére más sem akar, csak a lányát oltalmazni, míg Mitch a megváltást keresi egy magánéleti kudarcokkal tarkított élettel a háta mögött.

Harlin sose tartozott a hollywoodi akciófilmrendezők abszolút elitjébe, de Black kiváló forgatókönyvét és a brillírozó színészek alakításait (Craig Bierko felejthetetlenül nagy rohadék) még az ő néha üresen bombasztikus túlzásokkal teli stílusa se képes elrontani. Sőt, Harlin az egész karrierjének legjobb teljesítményét nyújtja emitt. A tempó kezelése egyenletes, kellő teret enged a karaktereknek és a feszültségnek, akciójelenetei lendületesek és brutálisak. Ezért van, hogy a kilencvenes években orgazmikus csúcspontokat produkáló hollywoodi pirotechnikának a leglátványosabb erődemonstrációi közül is ebben a filmben található jópár. Nincs az a mai CGI, amely fel tudná venni a versenyt a finálé látványos, mégsem hihetetlen tűnő vizualitásával, ahol egy egész hidat repítenek föl a sztratoszférába – praktikus effektek segítségével. Michael Bay meg én ezt a jelenetsort százszor visszatekertük VHSen, lefogadom.
A film anno nagyot bukott, Harlin, Geena Davis és Shane Black karrierrének lendülete pedig keményen megtört miatta, de mint tudjuk persze, ezek a körülmények sokszor nem a minőség fokmérői. Mára már bebetonozódott kultstátusza, a világban és minálunk egyaránt, Magyarországon nem utolsósorban a remek szinkronnak köszönhetően. A 90-es évek egyik legélvezetesebb, legcoolabb akciógyöngyszeme, és még Sam Jackson is ezt tartja kedvencének az összes filmje közül. Kell ennél jobb érv mellette?