Hét évvel ezelőtt vált egészen nyilvánvalóvá, hogy a Capcom nem csak visszatért, de magának követelte a játékipar jövőjét is: érezni lehetett a levegőben, hogy a Resident Evil hetedik része és a Monster Hunter World csupán egyfajta sikeráradat előjelei. És valóban, az elmúlt években mindkét sorozat elképesztő fellendülést és nyugati népszerűségi konszolidációt hozott, és lassan a Devil May Cry, a Street Fighter, és a Dragon’s Dogma is visszatértek, jobb formában, mint valaha.
A Monster Hunter Wilds kapcsán is ez jut eszembe: konszolidáció. A franchise magabiztos berendezkedése hosszú távra, hogy pontosabban fogalmazzak. Ez itt a Monster Hunter World nagyobb, vadabb, és hozzáférhetőbb iterációja, és kompromisszumok helyett csakis a bővülés jellemzi. Mivel én kihagytam a köztes, eredetileg Switchre érkező (azóta mindenhová eljutó) Monster Hunter Rise-t, nem tudnám megmondani, mennyi innováció érkezik onnan, mennyi amonnan, és leginkább a Monster Hunter World-ben szerzett tapasztalataimra fogom építeni a megfigyeléseimet.
Ahogy hét évvel ezelőtt, úgy most is egy íjász karaktert indítottam (fekete Palico-macsekkal), és már az első néhány vadászatomon észrevettem, mennyivel komfortosabb irányítani, egyáltalán mozogni vele. Ebben a játékban óriási, cseppet sem szelíd állatokra kell vadászni, akik pillanatok alatt ugranak, ezért is örülök most olyan újdonságoknak, mint a megfelelő időben ellőtt hatékony kitérés, meg hogy a célzás mozgatását nem veszítjük el a legerősebb támadás felhúzásakor sem, illetve, hogy az új Seikreten lovagolva is lehet lőni. Kezdőknek természetesen így is több dolgot kell megszoknia, de úgy érzem, sokkal jobban simul az átlagos, nem hardcore játékosok kezébe, mint a World.
Mindezt nagyon jól szemlélteti a játék elindításakor belállítható milliónyi hozzáférhetőségi opció, ami ezúttal még pókfóbia-kapcsolót is tartalmaz: abszolút testreszabható élmény. Mondok viszont egy bosszantó dolgot: meg sem próbálja elrejteni, hogy ez egy elsősorban online játék, és annak ellenére, hogy lejárt a PlayStation Plusom, állandóan hozzá akar erőltetni a szerverhez. Sehol egy „légyszi, fogd be, tényleg offline szeretném” opció, annak ellenére, hogy működik úgy is. Ami azt illeti, semmiféle „network settings” nincs itt, legalábbis az első napi verzióban, ami egészen furcsa, de hát mégiscsak el kell ismernem, hogy ezt a szériát co-opban a legjobb tolni.
Akárcsak a Monster Hunter World a PS4-en, a Monster Hunter Wilds is küszködik a PS5-ön. A háromféle grafikai mód nem sokat változott: felbontást előnyben részesítő, teljesítményt előnyben részesítő és „balanced” mód is van, mindegyik alkalmas arra, hogy egy jövőbeli erősebb hardver, vagy akár a horribilis árú PS5 Pro jobb állapotban prezentálja, de a probléma ugyanaz: vagy relatíve ronda, vagy relatíve lassú, a kettőt együtt legfeljebb úgy érjük el, ha folyamatosan az égre bámulva szaladunk. A grafikai minőség is mintha elmaradna kortársaitól, cserébe sokkal több mozgás, kézműves szépség, interakció és nyíltság van ebben a világban (beleértve a kellemes vertikális felfedezést az elképesztően ellenséges tájakon).
Amit mondani akarok, hogy ez a játék nem nyers erőből, hanem a művészi stíl miatt néz ki jól. Világba belakott, kulturális javakban és jelekben gazdag, kalandra hívó határvidékei elhitetik bárkivel, hogy ennek az univerzumnak történelme van. És ahogy a Capcomtól megszokhattuk, ebben a játékban is mindenki egészen zavarbaejtően szexi, habár, ahogy a szólás tartja, ebben a low-tech fantasyvilágban a legtöbb szereplő egészen úgy néz ki, mint „aki tudja, mi az az iPhone”.
Az új helyszín az úgynevezett Forbidden Lands, és teljesen mozis kényelmesítéssel érkezünk meg – vannak rejtélyes helybéliek, akikre szintén rejtélyes okokból támadnak szörnyek, szerencsére egészen véletlenül éppen arrafelé koloni… mármint felfedező expedíciózunk, haha, mi csak megfigyelünk, nem avatkozunk bele a kényes ökoszisztémátokba a mi… FEGYVEREINKKEL, meg minden. Frank Herbertnyi sivatagba érkezünk, fröcsög a por, perceg a szemünkbe a homok, kezdőbázisunk eképp izgalmatlanul egyenbarna, de még a közelben található, valamivel izgalmasabb Kunafa falu is nyomasztóan egyhangú.
De ne ijedjünk meg, néhány bevezető küldetés után máris elmehetünk a sivatagos terep tőszomszédságában található színpompás dzsungelbe – na itt már egészen nyilvánvalóan van mennyiségi és minőségi ugrás is a flórában a World-höz képest, és itt sejtjük csak meg ennek a játéknak a riasztó nagyságát: természetesen itt is több biomba vándorolhatunk, mindegyiknek megvan a saját, dinamikus élővilága, jellegzetessége és játékmechanikai érdekessége. És mint később kiderül, a már megismert terepek is állandóan változnak, néha radikálisan.
Minden nagyjából úgy zajlik, mint szokott: ahogy megnyílik egy új terület, a bevezető küldetés (akár a helybéliekkel való konfrontáció, akár valamiféle anomáliával való szembesülés) után szabadon felfedezhetünk és feltölthetjük a szörnykompendiumot mindenféle hasznos és haszontalan adattal, mellékküldetésekkel növelhetjük a túlélési esélyeinket, vagy akár csak lazulhatunk az expedíció nyugalmasabb aspektusain: vadat lesünk, figyeljük, hogyan is működik a természet.
Van ugye a sorozatnak a hagyománya, hogy klasszikus ismertebb lényeket szerepeltet, de a Wilds nagyon bőkezűen adagolja a vadonatúj, furcsa, egzotikus állatokat (beleértve az arachnofóbiát indokló, rózsapotrohú, fehér bundás óriáspókot, aki nem mellesleg harc közben simán kinyírt egy másik „véletlenül” arra vándorló másik óriásszörnyet), vannak itt vad törzsek, nyomasztó rejtélyek, nagyszabású utazások, és időben-térben is hatalmas harcok.
Nincs mit szépíteni: ez egy elköteleződést és mély ismereteket követelő, nagy formátumú, „második meló” jellegű elfoglaltság, egy magamfajta tapasztaltabb és ráérősebb játékos is legfeljebb a felszínét kapargatja (notórius teljesítésfüggők négy-öt-hatszáz órás farmolást emlegetnek a széria minden részében). Szóval, a Wilds potenciálisan szintén egy következő hét évre való berendezkedést jelent a rajongóknak, és ezt az igényt tökéletesen kiszolgálja. Vannak ilyen-olyan (főleg képi) bajai még az első nagyobb patch után is, igaz, a World is így indított, és szépen kisimult idővel.
Bármennyire kezdőbarát a felvezetése (és talán veteránok morognak is a súrlódási pontok eltűnése miatt), azért mégiscsak egy hardcore rajongókat célzó új fejezet, keményeket üt, nem áll meg a jóléted felől érdeklődni a harc közepén, és szinte megköveteli, hogy beleköltözz időddel, energiáddal, mentális jelenléteddel. Cserébe rengeteget ad: van mit felfedezni, meghódítani, elérni, még azoknak is, akik azt hiszik, mindent láttak már. Kezdőket is befogad, persze: azokat, akikben nincs meg ez a fajta kötelességtudat. Ők ezzel a hozzáállással a teljes játéknak csupán a kispados változatát kapják meg. Úgy sem olyan rossz azért.