Megígértem magamnak, hogy nem leszek cinikus (nézzetek már rá Keanu Reeves-re, hogy lehet mellette cinikusnak lenni?), így kezdem a pozitívummal: a Mátrix: Feltámadások két és fél órás időtartama alatt sokszor, egészségesen, őszintén felnevettem. Nem tudom, szándékos-e itt a komédia, úgy érzem, van itt némi kísérlet a szatírára, meta-film ez, ami nagyon szereti ezt a tényt, és amikor bevágja a pózait, annyira véletlenszerű és hirtelen, hogy csak nevetés lehet rá a válasz. És hogy milyen a film? A szomorú igazság, hogy pont olyan, mint a többi feltámadás – első ránézésre csodás, közelebbről viszont kiérződik a hullaszag.
Nem is tudom, hol olvastam már a „legacyquel” kifejezést, de ide is találó lesz: az új hősök a régieket fetisizálják, ők visszajönnek még egy körre, hogy ellopják előlük a showt, a film tesz néhány erőltetett mentális tornagyakorlatot, hogy elröhögjön a tényen, hogy hát megint itt vagyunk, és magunkat másoljuk, és hogy ez milyen vicces már. Bármennyire is agyasnak tűnnek a cselekmény indokolt és indokolatlan visszautalásai, végső soron ugyanabba a klaszterbe kell sorolnom ezt is, mint a 2009-es Star Trek-et, a Jurassic World-öt, a hetedik Star Wars-epizódot, és (állítólag, mert eddig bírtam) a Ghostbusters: Afterlife-ot és az új Spider-Man-t. És mint ilyen, a gond is ugyanaz: ez a film újat csak azért hoz létre, hogy azon keresztül bámulhassa régi önmagát.
Nekem ez régi becsípődésem, hogy ha egy narratíva kacsintgat és szereti saját referencialitását, ha meta, ha rámutogat saját hibáira, és megnyugtatja a nézőt, hogy igen, mi is tudjuk, az szellemesség ugyan, de meglehetősen felszínes. Jót derülünk rajta, de azért annyira nem lesz erős és magabiztos, mint egy nulláról felhúzott, izgalmas, komplex és új mű. A negyedik Mátrix tudja önmagáról, hogy nem lehet az, és jobb híján viccet csinál a tényből, mellette csak hamis másolat, szimulákrum.
Neo egy új szimulációban éli kisszerű életét – annak ellenére, hogy nagymenő játéktervező, aki a Mátrix trilógiát megalkotta, és most a Warner Bros. cseszteti, hogy készítsen egy negyediket, eléggé magányos és depressziós-disszociatív mindennapokban tengődik. Terapeutájától (Neil Patrick Harris) kék pirulákat kap, tudjuk miről van szó. Csávónak Déja Vu nevű macskája van. Szokott lenni ez, amikor a film megböki a nézőt, hogy „hehe, vágod?”, ez a film nem megböki a nézőt, hanem ezekkel vágja gyomorszájon, majdnem percenként.
Ha ledobáljuk ezeket a rétegeket a filmről, marad az, ami mindig is volt: szerelmi történet Szent Neo és Szentháromság között, és a tanulság itt, hogy hát nem a kiválasztottság a lényeg, hanem a kettejük közötti fúziós energiák. Talán angolban van is valahol egy szóvicc a 4-ről, hogy „power of two”. A régi szereplők visszatérése itt meg sem próbálja a meglepetés erejét színlelni – ha van egy új Mátrixunk, és a kinézet bárhogyan generálható, új színészek is játszhatnak bárkit. Meg persze régiek is, akiknek a beleöregedése is beleírható. Igazából mindegy, minden mindegy. Bármit lehet dobálni. Konkrét jeleneteket a régi filmekből, oké, simán, hadd szóljon.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a szimulációs gyakorlatok mellett vannak itt jó akciójelenetek, mint régen (akár még a szerencsétlen második-harmadik részhez méltóan), de huh, nem. Keanu akciójeleneteinek nagy része már annyiból áll, hogy nyújtja előre két kezét, és bumm, energia. Szegényen (hiába viccelnek az ellenkezőjén) látszik már, hogy nem fiatal. Az új szereplők mozgékonyabbak, de nincsenek kacifántos gun-fu koreográfiák. A külső világ: néhány új díszlet, karakter, robot, bávatag párbeszédek a régi világról, az újról. Van ennek az egésznek egy tévéfilmes kvalitása, közepesen drága Netflix-pilot, ilyesmi. Plasztik, és hát oké, bele lehet magyarázni, hogy minden amúgy is mesterséges – most nem a léthez való ragaszkodásunk a téma, hanem a fejünkben létező fikciókhoz való ragaszkodásunk, és mint ilyen, a már-már videojátékos látvány és fényképezés is illeszkedik ehhez.
Ezekről beszél ez a film, és valamivel nyíltabban hozza transz-allegóriáit is, a „bináris” szó agyonhasználatával, és néhány nagyon (nagyon) direkt kikacsintással. Már-már megszűnik allegória lenni, szereplőket mozgat a film, miközben egészen egyenesen a kamerába fordulva beszél mindenféle okosságot. Az értelmezési lehetőségeket előre definiálja a nézőnek, gondolkodni nem nagyon kell itt.
Úgy vagyok vele, hogy elszórakoztatott a maga módján, de egy Mátrix azért kinézhetne ennél jobban, mozoghatna vagányabban, okkult enigmáit és metafilozófiáit is kommunikálhatná elegánsabban. Egy ponton, amikor az új szereplők bandája Neo mögött besorakozik full 2000 környéki Deus Ex divatstílusban, napszemüvegben, zselézett hajakkal, meg minden, nagyon röhögtem. Nem azért, mert nevetséges (amúgy az), hanem mert úristen, ez elméletben tök jó, de az is leesett, hogy ezt a kínos menőséget nem elég felvenni ruhaként – ki is kellene valamivel érdemelni. És a nevetés, ugye, kétélű dolog – neurotikus reakció. Azt hiszem, mindig, amikor nevettem, helyettük szégyelltem el magam.
A forgatókönyvírók között ott van David Mitchell (már-már meg kellett győződnöm róla, hogy a Felhőatlasz-os David Mitchellről van szó, és nem az ugyanolyan nevű egyébként zseniális komikusról a Peep Show-ból), szóval még érthető ez az önelégülten komplikáló, réteget rétegre halmozó narratív gyakorlat, de ha már ennyire szeretik stírölni és mímelni a régi részeket, igazán belefért volna valami atom vagány soundtrack és pár mocsok jó akciójelenet.
A legmenőbb dolog ebben a filmben Keanu Reeves, ahogy sapkában, magányosan ebédelget, meg ahogy Trinity elmegy mellette, mintha nem is ismerné – karácsonyi romkomok tökéletes képe ez. Bárcsak ez lett volna a hivatalos poszteren, mert tényleg, a legjobb dolog ebben a filmben a tök elcsépelt, összebújós, idealizálós szerelmi szál, mert az legalább meg mer állni a saját lábán.
Szóval, íme az ötletem: nézzük inkább úgy ezt a filmet, mintha véletlenül Richard Linklater tévedt volna be rossz stúdióba negyedik részt forgatni szerelmi trilógiájához, és ha már ott volt, megcsinálta a Mátrix díszleteivel (csak a szimuláció Ethan Hawke és Julie Delpy helyett Keanu Reevest és Carrie-Anne Mosst generálta le) – így máris több értelme van a dolognak, és innen nézve (tessék, a DVD borítóra ingyen rátehetitek):
„minden idők legjobb negyedik része.” – Epik.hu