Vannak a meghittségnek különféle árnyalatai, ezt pedig, ha minden jól megy, így az ünnepek tájékán meg is tapasztalhatjuk. Ennek egyik változata, hogy nem várt telefonhívásokat kapunk, mondjuk, olyasvalakitől, akit nem is ismerünk. Amikor pedig rákérdezünk kilétére, válaszul a legintimebb élethelyzeteket felidéző nyögések és lihegések érkeznek válaszul. Egy ilyen karácsony már nem lehet túl unalmas, nem igaz?
Ez a felütése Bob Clark vintázs proto-slasherének, az 1974-es Fekete karácsony-nak. Egy főiskolai diáklány-szövetség házában vagyunk, téli szünetben, zajlik itt, ami ilyenkor zajlani szokott, egy kis összejövetel, egy kis ivászat, disznóságok a telefonban – a film itt a leskelődő, ólálkodó valaki szemszögében mutatja a házat, két kéz előrenyúl, egy nyitott ablak, egy másik vonalra kötött, de ugyanabban a házban levő telefon, és indulhat a buli.
Mint kiderül, nem egyszerű hülyéskedés és riogatás ez, az első áldozatra nem is sokat kell várni. Mit is kerülgessük a slasher kifejezést, legfeljebb töprengeni lehet, hogy hát itt még ez nincs, az nincs – de, van. Minden meg van oldva, ráadásul bravúros, egyedi stílussal, kameramozgással és tanítani való vágással. Hogy nem látjuk sem az elkövetőt, sem az elkövetéseket, nem véletlen, tekergessen mindenki csak bele a filmbe némán, nehezen talál horror-képkockát, de ami mégis ott van, kompozíciós kis remekmű, akár puhafedeles rémregények borítóinak is elmenne. Nem időzünk sokat ezeken, mert nem itt van a hangsúly.
A félelemkeltés legremekebb szabályai mutatkoznak itt meg: dolgozzanak inkább a tettre adott reakciók, a tett utáni csendek – és tényleg, szinte sehol a zene drámai nyektetése, cserébe minden diegetikus zaj, szélfúvás, nyikorgás, telefoncsörgés mérnöki precizitással érkezik. Vitatkoznék is magammal, talán nem félelemkeltés ez, hanem a nyugtalanságérzet elültetése és óvatos gondozása, igen, maradjunk ennyiben.
Bár nagyszájú, nevetgélős lányok között vagyunk, nem a későbbi slasherek debil, idegesítő tinédzserei ők, mindenki kap némi időt, hogy személyiségét, komplexitását megmutassa a nézőnek – hogy csak a legismertebb Margot Kiddert emeljem ki a laza szexuális élcelődéseivel, ő az egyetlen, aki képes röhögni az egész szituáción. És felmerülnek komolyabb (progresszív?) problémák is, mint az abortusz, alkoholizmus, párkapcsolatok, rendőri alkalmatlanság, miegymás, finoman, picit-picit. Épp annyira, hogy kikerekedjen a hitelesség és valószerűség erős váza, és persze a szereplők szerethetősége. Hogy fájjon, amikor megtörténik.
Roy Moore higgadt, empatikus (egyébként való életből inspirált) forgatókönyvét Bob Clark stílusosan és kényelmes tempóban vezényli le (nem tudtam, miféle mester képes ilyesmire, és hát utánanézve lássatok csodát, ez az ember olyan klasszikusokkal ajándékozott meg minket, mint az Énekes izompacsirta meg a Minizsenik 1-2, ajjaj), utólag szemlélve is elég jó helyen van ez a mű a Pszichó és a Halloween között, nem csak kronológiai értelemben.
Első találkozásom volt ez ezzel a filmmel, egy évvel azután, hogy életemben először néztem meg olyan megkerülhetetlen mozis sarokköveket, mint a Halloween, a Péntek 13 és a Texasi láncfűrészes mészárlás, és így felnőtt fejjel (ciki, nem ciki) nem volt rám ezeknek a filmeknek túl nagy hatása, de jött is a fordulat most: a Fekete karácsony mindegyiknél jobban tetszett. Azt hiszem, van benne valami plusz a díszlethorrorságon túl, nem csak mondjuk egy Carpenter-féle vagányság, hanem valami komolyan vehető szomorúság, melankólia, hidegség – talán mert pont a szeretet ünnepén tolakodik be, talán mert megsejtjük, hogy a betolakodó maga is a szeretet kitaszítottja, nem csak arctalan fantom (ha te fázol, ők is fáznak, stb.). Kényelmetlen érzés ezt a filmet otthagyni, ahol véget ér.Ennek talán az az oka, hogy szerettem a szereplői között lenni – még a szerencsétlen, félig rosszindulatú, nem túl éles elméjű rendőr is jó társaság volt. Elhittem ezt a közeget. Ráadásul úgy néztem a filmet, hogy közben csomagoltam, hát, az is egy jópofa extra – én ajándékokat, a Fekete karácsony gyilkosa pedig Lynne Griffin meglepett fejét.