Egyre inkább úgy néz ki, hogy az idei filmes toplistámban egyre nagyobb szerepet fognak kapni az animációs filmek. De ne a klasszikus Disney-Pixar-Dreamworks tengely gyerekesen egyszerű (és egyre kiszámíthatóbb tálalású) tucattermékeire gondoljon az olvasó. Hanem valódi fajsúlyos tematikákat boncolgató, felnőtteknek szóló animációs filmekre, amiknek azt a súlyos horgonyt kell levetniük magukról, hogy a mozgókép ezen szegmense sokszor kényszeresen bele van szorítva a 4-13 éves korosztály ízlésébe. Leginkább két náció képes ezzel a vonallal szembemenni: Japán és Franciaország. Itt jön a képbe a Mars Expressz.
Melynek első leírására is azonnal ráharapok, mint kutya a velőscsontra. Egy jövőben játszódó cyberpunk neo-noir, amiben egy alkoholista magánnyomozó és társa egy gyilkosság után nyomozva keveredik olyan összeesküvésbe, ami az egész emberiség sorsát megváltoztathatja? Igen kérem, ezt nagyon szívesen megnézem, legyen az élőszereplős vagy ceruzák és gépek által rajzolt köntösben. A Mars Expressz viszont nemcsak az erős Szárnyas fejvadász áthallásokkal képes gyorsan maga mellé állítani. Hanem azzal is, hogy már az első képsorok által nyilvánvalóvá teszi, mennyire tudatosan megtervezett, megírt és átgondolt szerelemprojekt. Úgy kíván beszélni emberek és a fejlődő mesterséges intelligencia kapcsolatáról, lehetséges jövőnkről és a látszólag örökké fennálló társadalmi szakadékokról, ahogyan azt a vérbeli sci-fi remekművek szokták tenni. Bízik abban, hogy nézőként tudod használni a szemed és az agyad.
23. század. Az emberi faj kitört az űrbe, elkezdett más bolygókat kolonizálni, de változott ettől bármi? Ugyan már. A túlzsúfolt, piszkos, molyrágta Föld, a csóró milliárdok gyűjtőhelye maradt, míg a Mars, a gazdagok, milliárdosok, cégvezetők és űrpionírok makulátlan paradicsoma, ahol hologram vetíti ki a kék eget, a rendet pedig nyakig páncélba öltözött rendőrök biztosítják. Kulimunkát már nem is ember végez, hanem a robotok, de közöttük is van különbség: A klasszikus amorf „ócskavasak” takarítják az utcát, de az emberi kinézetű és viselkedésű szintetikusok, ők a csaposok, sofőrök, de leginkább az elit szexuális játékszerei, akiket bármikor le lehet kapcsolni. De cserébe jól el is vegyülnek a tömegben, ami sokakban ellenérzést kelt. A Földön már zajlanak a gépellenes lázongások, a Marson még kézben tartják az óriáscégek a dolgokat.
Egy ilyen óriáscégnek és annak főnökének dolgozik Aline Ruby magánnyomozó, aki az etikai kérdéseket leginkább alkohollal öblíti le (hiába is próbál leszokni). Éppen egy sima emberrablási-gyilkossági ügyet próbál felgöngyölíteni kibernetikus társával együtt, amikor olyasmibe keverednek, ami már egy komplex összeesküvés felé mutatnak. A nagyon is élő áldozat, Jun Chow ugyanis egyetemista létére egy profi hekker, aki olyan kódsorba ütközött a digitális térben, ami a legfőbb tiltott gyümölcsöt adhatja meg az „eldobandó eszköz” szintjén tartott robotoknak és szintetikusoknak. Az önálló tudatot, az emberi parancsok megtagadását, a szabadságot. Olyan szabadságot, ami viszont lázadással, káosszal, halállal járna. De vajon Jun írta a kódot, vagy őt is csak bűnbaknak szánják nagyobb erők? Aline és társa Carlos hamar realizáljak, hogy ehhez az ügyhöz kevesek, nem szállnak ki, nem szállhatnak ki. Meg kell tudni a válaszokat, mégha bele is halhatnak.
A Mars Expressz írója/rendezője/kreatív agya az a Jérémie Périn, aki már a 2010-es évek elején kezdte felverni az állóvizet egyedi látványvilágú, szextől, erőszaktól, allegóriáktól és szinte testhorroros beütésű képektől sem mentes videoklipjeivel. Ötletektől burjánzó, eredetiségre törekvő látásmódját tökéletesen implementálja itt a nagyjátékfilmes közegbe. Inspirációs forrásai Mamoru Oshii-tól kezdve (Ghost in the Shell), a klasszikus noir-on át, a 70-es évek paranoia thrillerjeiig és a sci-fi atyaúristenekig (Asimov, Dick) jól belőhetőek. A már említett Ridley Scott klasszikusról már nem is beszélve, de szerencsére Périn-nek van annyi esze és stílusérzéke, hogy saját vizuális identitást adjon a Mars Expressz-nek, ezzel elkerülve az üres epigonizmus vádját. Amit látunk, ismerősnek hathat, de nemcsak azért, mert más formában már láttuk más filmekben, hanem mert a látható technológiák és világkép csak pár lépéssel érződik többnek saját valóságunknál. Nem az, amiben most élünk, de bőven még lehet a jövőnk.
Ennél is fontosabb dícsérnivaló, hogy ez a film mennyire jól használja a tömör megfogalmazást, a képen belüli történetmesélés erejét. Amit nem kell expozícióban a néző szájába csöpögtetni, azt nem teszi, képzelőerőnkre bízva, hogy betöltjük az üres foltokat. Az itteni karakterek már rég ebben a világban élnek-lélegeznek, de nem kell látunk egész históriájukat, hogy átérezzük motivációikat. Amikor Aline egy feszült kihallgatást vezényel le régi barátja a milliárdos Chris Royjacker-el szemben, a kamera átvált egy régi képre, amin őket láthatjuk katonai szolgálat közben. Nem mondanak róla semmit, a szituáció, a vágás, a kontextus mindent elmond. És ilyenekkel tele van a Mars Expressz.Ahogy azzal a késsel vágatóan tömény melankolikus atmoszférával is, ami egy disztópikus noir-hoz illik. Amikor tudod, hogy a szereplők árral szemben eveznek, harcolnak, de végül elbuknak mert vannak olyan erők, amikkel szemben egy ember kevés. A Mars Expressz egyszerre remekel nyomozós thrillerként, az emberi lét határain és a gépi intelligencián elmélkedő cyberpunk sci-fiként is, miközben akciójelenetei „franciás” eleganciával alázzák meg a 200 milliós szuperhősös blockbustereket. Kilencven perce (talán kicsit túl) gyorsan elillan, de azt úgy kitölti, hogy a végén nem unottan váltunk a Netflix kínálatra, hanem kicsit megállunk és elgondolkodunk. A világról, magunkról, kik és mik vagyunk. Ahogy ezt egy jó sci-fi teszi.