Tudom a szilveszteri időszakot már lekéstem, de nem szeretek bejáratott hagyományokat megtörni, még itt az Epiken se, ahol az éves publikációim számát két kézen meg lehet számolni (amit szintén röstellek). Személyes hullámvasutak mellett, a filmek terén is sok érzelem ment át rajtam, kétségeséstől és dühtől kezdve, nyílt örömig és meghatódottságig. Egy valamiben hálás vagyok a hollywoodi tömegfilm látványos minőségi inflációjának (streaming, AI, franchisepudingok): Soha jobb motivációt nem kaptam még arra, az amerikai mainstreamen kívül keressem az olyan alkotásokat, amik még emlékeztetnek a „film, mint művészeti ág” titulusra. Remélem mostani toplistám is ezt tükrözi.
Look Back (Kiyokata Oshiyama): A veterán animátor Oshiyama és a teljesen elmebeteg Chainsaw Man szerzőjének Tatsuki Fujimoto-nak közös frigye első látásra klasszikus coming-of-age melodráma két rajzolóművész diáklányról. Egyikük a középszerű hard worker, aki végtelen mennyiségű, kínkeserves munkával, próbálkozással, hibákkal próbálja jobbá tenni magát, másik az ösztönös zseni, aki azonban képtelen emberek közé menni. Kettejük barátsága és sorsa, azonban egy zseniálisan realizált metafikciós érzelmi atombomba, ami a rajzolt képeken belüli rajzolt kepékkel képes mindent elmondani arról, hogy mennyire fontos az emberi kéz által alkotott művészet. Hogy miként képes mások életét olyan irányba terelni, ami miatt megéri küzdeni, szenvedni, ezernyi áthúzott, széptépett papírlap után is újrakezdeni. Ha fizikai porhüvelyünk meg is szűnik, az amit alkottunk, legyen bármilyen amatőr is, megmarad. Benne lényünk egy részével. A mostani kétkattintásos, AI-generált, lélektelen techbro disztópiánk kellős közepén, nincs erőteljesebb és dörgedelmesebb válasz az emberi kreativitás mellett, mint a Look Back.
Hundreds of Beavers (Mike Chiselik): A világ leglelkesebb amatőr Looney Toones fanmozija? Minden idők legviccesebb antropomorf plüssállat-figura akció-burleszkje? A leghitelesebb videójáték-adaptációja? A Hundreds of Beavers ezek közül mindegyik és még talán annál több is. Visszanyúlás a mozi kezdetéhez, Melies, Chaplin és Keaton idejébe, a véget nem érő képi ötletek és gegek parádéjához, ahol abszolút fogalmad sincs mit fogsz látni, de a mosoly az arcodról letörölhetetlen. Még akkor is, ha tudjuk-sejtjük, hogy mivel csinálták a nagyszakállas vadász és hódmaszkos arcok bunyóját, a mágikus hatás megkérdőjelezhetetlen. Kitalálni, megcsinálni, töretlen lelkesedéssel és ésszel, hogy örömet és kacajt csaljunk ki minél több emberből, mi másról szólna a mozi.
Kék pelikán (Csáki László): Magyar filmekkel legtöbbször úgy vagyok, hogy hálás vagyok, ha sikerül letennünk valamit, ami nem a kínos feszengés érzetét váltja ki, de a toplistámba való betörés mégis távoli ábránd. Ehhez képest itt van a Kék pelikán, ami talán az elmúlt 15-20 év egyik (ha nem legjobb) magyar filmje, ami pontosan azért durran akkorát, mert lehengerlő eleganciával kerüli az összes csapdát, amibe a hazai filmesek belesétálnak. Lehengerlő tempójú, izgalmas műfaji film, a hollywoodi sémák unalmas másolása nélkül, kordokumentum a rendszerváltásról, mérsékeltség és erőltetett feelgoodság nélkül. Nem mellesleg úgy képes beszélni, rólunk, magyarokról, a szabadság felé kaparó, trükköző, önpusztító, csibészségért szenvedő jellemünkről, hogy abban mindenki kicsit magára ismerhet. Fikció és non-fikció tökéletes keveréke, pazar képek és zenék garmadája, a fárasztóan huszárkodó NER-monstrumok antitézise.
Mars Express (Jérémie Périn): Mini-reneszánszát éli a cyberpunk és annak esztétikuma, de a neonfényes-szintetizátoros képek mögött sokszor üres felszínesség van csak, a műfaj sci-fi gyökereinek elfeledése, ami azt kutatta, hol ér véget az emberi lélek egy átgépiesített világban. Testünk-tudatunk-identitásunk mennyiben kötött a fizikai térhez? Lehet-e a digitális a létezés másik síkja? A techno-egzisztencializmust és a magánnyomozós, Szárnyas fejvadász-noir újkori fúziója született meg Franciaországban, aminek hősei bolygóközi Kínai negyedekben kutatják az igazságot, miközben a nagyvállalatok élet és halál urai, az emberszabású és talán nálunk is emberibb gépek pedig köztünk járnak. Thrillernek, sci-finek, felnőtt animációs filmnek pedig pláne megalázóan jó a Mars Express. Isten áldja érte Jérémie Périn-t.
Dűne – Második rész (Denis Villeneuve): Listám kakukktojása, az egyetlen nagyköltségvetésű hollywoodi film 2024-ből, ami nemcsak saját hype-jának tudott megfelelni, képben-hangban igazolni a beleölt dollárszázmilliókat, méltó adaptációt adni egy irodalmi klasszikusnak. A maga keretei között természetesen, hiszen Frank Herbert ezer irányba kihálózó, szociális-politikai-metafizikai téziseket is kitárgyaló prózáját erőnek erejével kell a 2-3 órás mozgókép medrébe terelni. De ahogy az első rész esetében is, most sem tudom elképzelni populáris blockbusterként jobbat, mint amit Denis Villeneuve-nek itt sikerült. Brutalista architektúrájú, méreteivel összezsugorító FILM, eposz, saga, királydráma az űrhajók korában. Valami, ami bűntudat nélkül lehet az egyre drágább mozijegyet megváltani, mert bármennyire is jók és fontosak a személyes víziók, kellenek azok is, amik tömegeket képesek megszólítani, mozgatni, elámultatni, inspirálni. Lesz még generáció, akiknek Villeneuve lesz Muad’Dib, a követendő példa és inkább legyen ő és a Dűne, mint a Marvel.