Ahogy telik az idő, úgy válik számomra egyre érthetetlenebbé az az évtizedes szünet, amit az amerikai zsánerfilmezés egyik legnagyobb vizuális akrobatája Sam Raimi iktatott be saját karrierébe. Vagy van az akár tizenöt év is, ha a 2009-es frenetikusan gonosz Drag Me to Hell-től számítjuk és előzékenyen az emlékezet fekete lyukába söpörjük a teljesen értelmezhetetlen Óz a nagy varázsló-adaptációját és a szuperhősfilmes filler epizódként funkcionáló Doctor Stange 2-t. Közös amplitúdó mindkét elkárhozott alkotásnál: Nem Raimi írta a forgatókönyvet, így az auteur-kapcsolat egy jó része már le van róluk választva, studio hire job, ahogy mondani szokás, amik maximum stilisztikai finomságként tűrik meg a rendező kézjegyeit, de azok nem formálhatják át annak szerkezetét. Márpedig Raimi esetében nagyon lehet érezni ezt a különbséget

Ezt csak azért szeretném kihangsúlyozni, mert a nagy horrorfilmes visszatérésnek aposztrofált Send Help szkriptjét se ő jegyezte, újra hozott anyagból dolgozik (Mark Swift és Damian Shannon párosától, akik pályáját eddig a Baywatch remake és a Péntek 13 remake fémjelzi), amit a profizmusával, az éjfekete fizikai humorával, a dinamikus beállításaival és a jól kiválasztott színészekkel ki tud cicomázni, de attól még középszer marad. És mintha maga Raimi se nagyon érezné a motivációt, hogy egy kicsivel nagyobb effortot tegyen bele, mert minek. Mintha hatvan fölött már ő is túl öreg lenne ehhez a szarhoz, de akkor meg miért nem dolgozik saját kútfőből? Érthetetlen.

Pedig a Send Help premisszája még jól is elsülhetne: Adott egy harmincas évei végét taposó nő, aki tolja a korporát hörcsögkereket, barátai nincsenek, szociális karizmája a nulla alatt és még a várt előléptetéstől is elvágják. Linda Liddle-t (Rachel McAdams) lényegében puszta megszégyenítésből viszi magával a pöcsfej főnőke (Dylan O’Brien) és a pöcsfej kollégái, csak aztán a repülőgép váratlanul a Csendes-óceánba fúródik és a lakatlan szigetre való kivergődés csak Linda-nak és főnökúr Bradley-nek sikerül. Innen pedig már bekapcsolnak a survivalist thrillerek klasszikus paneljei, a szende Linda-ról hamar kiderül, hogy a Survivor-t nemcsak poénból nézte, a túlélésért való kezdeti összefogást hamar elkezdi szétroncsolni a hierarchia-harc, a hátsó szándékok, Homo homini lupus, tudjátok a drillt.

Két dolog, ami jól működik a Send Help-ben: Az egyik Raimi nyílvánvaló beleállása a film kellemesen gonosz és kegyetlen tónusába, ami által egyik szereplő se válik túl szimpatikussá, hanem saját eltorzult világképüket próbálják a másikon érvényesíteni. A gazdag ficsúr kétségbeesetten próbál visszaszökni a civilizált világba, ahol ismét érvényesítheti a privilégiumait, miközben az egész életében elnyomott Linda az alapvető emberi túlélés tudójaként élet és halál úrnője lesz és egyben értelmet, célt kap létezésének, amihez foggal-körömmel ragaszkodni fog. Van egy-két sötét csavar a film történetében, ami ezt a férfi-nő, alá-fölérendelt, gazdag-szegény viszonyrendszert átkalibrálja és Raimi jól le is csapja őket. Azzá válasz, amit utálsz. Ehhez pedig kellően jól asszisztál a neurotikus szürke egérből pszichopatává váló Rachel McAdams és az alfahím-szintézisből szánalmasan vergődő O’Brien párosa is. 

Ugyanakkor ez mégis csak egy EC Comics-Stephen King novella vékonyságú alapanyag, ami abból profitálna, ha minél gyorsabban, minél energikusabban, minél mániákusabb hangulatban pörögne. Ez a feszesség azonban fájdalmasan hiányzik a Send Help-ből, amin középkorú zsírfeleslegként lötyög az egy óra ötven perces játékidő, minden jelenet másfélszer hosszabbnak érződik a kelleténél és helyenként még kínosan komolyra is próbálja fogni a figurát. Az átszúrásokkal, csonttöréssel, szemkinyomással kombinált kegyetlenség ugyan Raimi érdeme, de az ő vizuális kreativitása is minimálisra van tekerve. Még csak nem is kell az Evil Dead-ig visszamenni, már a Drag Me to Hell és eközött is ég és föld a különbség. A bántóan fakó színekkel dolgozó operatőri munkát és a CGI mankó-effekteket meg már lassan felesleges lesz felhozni, mert ez a kettő már olyan népbetegség Hollywoodban, mint a 20. század elején a sárgaláz.

Csak hát érted Sam Raimi. Tőle egy ilyen egyszerűen csalódás. Főleg tizenöt év után. Ha már ő is csak ennyit tud, az nem nagyon nem jó jel, milyen állapotban van a tengerentúli filmgyártás.