Nocsak, micsoda meglepetés. A Freedom Wars egyike azoknak a ritka PS Vita exkluzívoknak, amelyek semmiféle életjelet nem mutattak más platformokon, vagyis ez a játék véresen komolyan vette exkluzivitását, se folytatása, se spinoffja, se előzménye, se következménye nem volt másutt, több mint tíz évig. Csak hogy érezzétek a dolog jelentőségét. Ekkora exkluzivitás ér most véget.
Számomra különösen furcsa a Freedom Wars Remastered megjelenésének időzítése, tekintve, hogy eredetijét alig több, mint fél évvel ezelőtt fejeztem be az említett platformon, azelőtt majdnem hét évig tartott fogva, hogy befejezzem minden rettenetes kihívását. Az utolsó napokban már konkrétan ugyanazt a küldetést szaladtam le újra és újra, meg sem tudom számolni, hányszor. Erre most újra itt van, hogy nyomasszon.
Nyomaszt, mert a Freedom Wars amúgy jó. Hiányzott is, miután befejeztem. Nyomaszt, mert megint hosszú út áll előttem. Egymillió év szenvedés.
Ennek a játéknak a főhősére ugyanis egymillió évnyi letöltendő büntetést szabtak ki. Úgy indul az egész, hogy egy futurisztikus börtönben vagy, és a karaktered feje felett mindig látszik a büntetés mennyisége. Annyira szigorú létesítményben találod magad, hogy engedélyt kell vásárolni ahhoz, hogy fuss, hogy kimehess a szobádból, ellenkező esetben az évek száma tovább növekedik. Hogyan lehet az évek számát csökkenteni és újabb engedélyeket vásárolni? Le kell győzni egy csomó óriási robotot.
Ennek az egésznek a logikája egy százezer évvel ezutáni jövő disztópiájában keresendő, amikor is a Föld annyira lakhatatlanná válik, hogy az emberiség szűk városokba szorul (a Jeremy Bentham-féle Panopticon-koncepció alapján), a puszta létezés is bűncselekménynek számít, vagyis olyan szinten lentről indul hőseink karrierje, hogy kvázi bűnözőként van nyilvántartva, fogságba ejtve, és le kell dolgozniuk a büntetést.
Van ezen kívül is itt mindenféle ezoterikus, sci-fis (és némiképp fantasybe is illő) koncepció, amelyekben itt el lehet merülni, de nagyon röviden ez a játék egy Monster Hunter-klón, egészen pontosan a God Eater szériának egy szellemi mellékága. Vagyis van egy központi helyszínünk (szűk, de azért egyre jobban kinyíló, romlott urbánus betonkomplexum), és vannak a szabad ég alatt, a városok romjai közt zajló csatákat magukban foglaló harci küldetések. Általában egy nagyobb robotot („testrablót”) kell legyőzni, de olyan is van, hogy többet, vagy esetleg kisebbeket, rivális csapattal megfűszerezve. Ezeknek a robotoknak a véletlenszerűen kieső testrészeiből kell kinyerni különféle anyagokat ahhoz, hogy fegyvereinket továbbfejlesszük, újabb küldetéstípusokra mehessünk, illetve, ha nem használunk fel mindet, eladva őket tovább csökkenthetjük millió éves büntetésünket.
Természetesen ez a formula működik egyjátékos vagy többjátékos módban is, de valójában sohasem vagyunk teljesen egyedül: a játékosnak és minden csapattagnak is van egy „accessory” kísérője, aki mondjuk halál esetén oda tud szaladni feltámasztani (meghalni bűn, ugye), felügyeli a megfelelő viselkedést, esetleg besegít a csatában. Esetleg. Amikor mondjuk civileket kell menteni, nem szuperál a legjobban, hm-hm.
Szóval, lényegében van egy jól festő, egyedi posztapokaliptikus disztópiánk, menő anime srácokkal-lányokkal, ilyen-olyan rejtélyekkel, de lényegében pont a vonzereje az átka is: a nem túl diverz küldetéseket újra és újra leszaladni. Pár dolog feldobja azért. Az egyik a mozgásrendszere, amelyben egyfajta tüskés szigonylövedékkel felcuppanhatunk az óriási robotokra nagy távolságokból is, ott fűrészelhetjük a végtagjaikat, amíg le nem dobnak, van a karakternek súlya, lendülete, még a csetlés-botlás-esés is kellemesen szórakoztató. A másik meg persze az egésznek ez a bizarr kontextusa, maguk a robotok is elképesztően egzotikus démoni teremtmények. Alig-alig tudnék mondani bármit is, ami hasonlít a Freedom Wars fiktív közegére.
A Remastered verzió tartalmaz minden (inkább csak kozmetikai) DLC-t, minimális kényelmi funkciókat, végre angol hangot is, és mondjuk egy Oltatum-harc végre nem 16 FPS-sel megy, de… valójában kezeljük egyszerű átmentési procedúraként. Itt a legpőrébb minimum is a csodával határos, senki nem gondolta volna, hogy pont ez a játék kap majd pont 2025-ben egy teljesen váratlan újrakiadást, szóval a dolog… okés? Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy vétel előtt azért illik tudni, hogy ez egy hordozható kézikonzolra készült játék, és nem lett sokkal több attól, hogy rászabadult a nagy tévénkre, valahogy így.
Mégis, te jó ég, annyira furcsa látni, hogy valami, ami az életem majdnem egyötödében elkísért, és szentül hittem, hogy kisebbségben vagyok ezzel a bensőséges kapcsolattal, ennek a játéknak az ismeretével… egyszerre most ott van majdnem mindenhol: PS4-en, PS5-ön, Switchen, de még Steamen is.
Nem tudom, hogy ha ajánlom, akkor Stockholm-szindróma miatt ajánlom-e (hát nem sok jó játék volt Vitára), de azért szerintem mégiscsak jó érzéssel gondolok erre a cuccra itt. Van benne valami megfoghatatlan, nehezen elengedhető atmoszféra, meg egy olyan rideg könyörtelenség, amely miatt élvezettel vittem be ütéseket újra és újra. Bele is fáradtam. Fel is lelkesültem.
Igen, ajánlom. De csak mértékkel.