Aki utazik, az tapasztal: Dracula, Prince of Darkness

Film

Aki utazik, az tapasztal: Dracula, Prince of Darkness

A Hammer Studios már 1966-ban komoly problémába ütközött. Bár azt sikerült elkerülni, hogy horrorstúdióként bélyegezzék meg őket – ügyes műfaji diverzifikációval: thrillereket, kalandfilmeket és az őskorban játszódó marhaságokat egyaránt köszönhetünk nekik -, az egyre emelkedő produkciós költségeket mégsem fedezte a csökkenő mozis bevételük. Az amerikai Warner ennek ellenére hosszú távú szerződést kötött a céggel. Ezt a bizalmi gesztust a Hammer mindenképpen viszonozni szerette volna – ha máshogy nem, azzal, hogy visszacsábítja Christopher Leet Drakula szerepébe.

A rendezéssel az eredeti Hammer Drakula (1958) rendezőjét, az isteni Terence Fishert bízták meg, aki a költségeket csökkentendő, a Rasputin The Mad Monk kulisszái közt volt kénytelen Drakula visszatérését elmesélni. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy Drakula eleve földrajzilag behatárolhatatlan területen megeresztett kastélyának belseje legjobban egy uráli dácsa lakberendezési megoldásait teszi magáévá.

Bár az eredeti eurohorror mesterműnek a nyomába sem ér, a Dracula, Prince of Darkness rendelkezik az összes olyan ismérvvel, amelyek summájára rámondhatjuk, na, ez egy egészen jó kis Hammer-film volt! Kipipálhatjuk a kelet-európai környezetet, majd a nyakuk szétcafatolását kultúrsokként megélő brit utazótársaságot; az élőholt gazdáját ölebként istenítő szolgát; a szituációt szenvtelen pragmatizmussal elemző, és hasonlóképp reagáló vándorpapot, no meg persze az elmaradhatatlan, babonás falusiakat, akik – lásd fentebb – földrajzilag és etnikum szempontjából beazonosíthatatlanok, keveredik köztük a magyar, a román, a roma, de a legtöbb a cockney. És akkor még a nőkön és férfiakon egyaránt felülkerekedő, egy bika lendületével az útjából mindent elsöprő, kegyetlen őserőt megtestesítő Drakula grófról nem is beszéltem…

A film Lee számára a tökéletes színpad. Nem figurát játszik, hanem jelképet, a gyíkagyunkban az őskorból visszamaradt, azóta ott kísértő RÉMET, aki-ami a sötétből ránk vadászik, és semmi esélyünk megállítani – vagy csak nagyon kevés. Vérben forgó szemei, agyarai, szótlan kíméletlensége egy tomboló állat fajtajelei – ővele mond búcsút a műfaj az előző 30-40 év cizellált (hamis) szörnyeinek. Színésztársai próbálják tartani vele a tempót: Barbara Shelley alakítása érzékenyen intelligens, ő maga pedig döbbenetesen gyönyörű;  Andrew Keir szórakoztató nyersességgel adja a vámpírvadász papot, hóna alatt a faragott fa nyársakkal; Francis Matthews pedig a fiatal színészek bizonyítási kényszerével a szíve alatt játssza túl a szerepét, ám valahogy még ez sem lesz irritáló. Ugyanis.

Mindezt Terence Fisher irányítja, a szuverén szinészpásztor, a vizuális nagymester, az egyik abszolút doyen. Az a mesei, szürreális, a maerchen és a mitológia határán egyensúlyozó atmoszféra, amelyet ebből a gótikus ponyvából kicsihol, utánozhatatlan – és amelyet létrehozni, úgy látszik, csak akkor és ott, a hatvanas években, a Bray stúdióban volt lehetséges. Egyedül Mario Baváéval említhető egy lapon tudása és művészete. A filmet a Hammer állandó zeneszerzőjének, James Bernardnak a tökéletes muzsikája festi alá, amelyben a kései romantika hatása keveredik Debussy, Liszt és Verdi motívumaival, és az egészet Bernard legendás Drakula-főtémája fogja össze.

A hatvanas évek közepén, a ifjúság lázadásának, a hippikorszak berobbanásának idején a Dracula, Prince of Darkness anakronizmusként hatott. Nem bukott meg, sőt, sikere lehetővé tette, hogy a Hammer egészen a hetvenes évek közepéig tudjon Drakula-filmeket forgatni – ettől függetlenül a nézők igénye, a fiataloknak az az attitűdje, hogy minél előbb szerették volna lenullázni azt, amit eleik tettek le az asztalra, ami régi, a feledésbe akarta rugdosni a recsegve ropogó gótikát. Még akkor is ha Fisher nagyon is modernizálta, “felturbózta” (elnézést) Drakula karakterét. Szerencsére mi nem akkor vagyunk, hanem most, és szarunk a hippikre. A Dracula, Prince of Darkness az európai horror egyik szórakoztató gyöngyszeme, a közös popkulturánk egyik fejezetének bő vérrel rajzolt, remek illusztrációja. Hamm.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza