Szüksége van a világnak James Bondra? Az elmúlt 60 év azt mutatja, igen. Annyiszor támadt már fel halottaiból, jött vissza a legnagyobb mélységből. Újraértelmezve, az adott korszellemhez igazodva. Ez történt 2006-ban is, amikor Daniel Craig és a Casino Royale gyakorlatilag a nulláról kezdte meg az újraépítést és betonbiztos alapokat tett le. James Bond többé már nem sebezhetetlen szuperkém, hanem egy emberi fegyver, egy „tompa eszköz”. Ugyanakkor érző lény, akinek lelkét tépi-marja saját döntésinek súlya, munkájának dehumanizáló természete. Utóbbitól megpróbál megszabadulni, sikertelenül.
Ez a Craig-éra alaptézise, ami bevitte a sorozatot a 21. századba és amit hol sikeres (Casino, Skyfall), hol gyengébb (A Quantum csendje, Spectre) variációkban tettek elénk. A kémfilmes archetípusok és a széria ismert rítusai jelen vannak mindegyikben, de amennyire lehet, variálva. A kütyük már nem sci-fi csodafegyverek, inkább olyasvalamik, amelyeket pár hónap múlva már a boltban is megvásárolhatsz, a nők elcsábítása férfiálom helyett inkább csak előre menekülés. A vodkamartini egyedül, ami örök.
Minőségi ingadozások ide-vagy-oda, a rendezők, írók, producerek és mindenki, aki az EON-nál a szérián munkálkodtak, konzekvensen és konzisztensen tartották ezt a négy filmet ugyanahhoz az elképzeléshez. A nagy dérrel-dúrral beharangozott, a nehéz szülés fogalmát definiáló, korszaklezáró záróepizód, a Nincs idő meghalni esetében szintén.
Nehéz feladat zúdult Cary Joji Fukunaga (True Detective, Beasts of No Nation) nyakába. A hatalmas felelősség, a klasszikus és modern közötti arany középút megtalálása mellett ráhárult, hogy helyrerakja azt a narratív káoszt, amit Sam Mendes és a Spectre hagyott maga után. Tökéletes munkát ugyan nem végzett, de érződik a munka a szkripten, amibe nemcsak ő, de még a brit film új üdvöskéje, Phoebe Waller-Bridge is bele dolgozott. Betömték a lyukakat, motivációt és életet leheltek a korábban funkció nélkül lebegő karakterekbe és persze írtak egy olyan sztorit, ami önmagában is megállja a helyét, és közben elvarr minden szálat. A tömény ambíció és a búcsúzkodás bronz szobra a Nincs idő meghalni tömény 163 perces játékidővel. Kész szerencse, hogy egészen szórakoztató.
Öt évvel járunk a Spectre fináléja után, Bond éppen nyugdíjas éveit tölti, amikor régi ismerőse Felix Leiter (Jeffery Wright) kérésére elvállalja, hogy egy elrabolt orosz tudós nyomába ered. A látszólag feladat mögött hatalmas összeesküvés zakatol, amely kinyújtja csápjait Bond magánélete után, beletúr a múltjába. Jamaica és Kuba partjairól, a norvég erdőkön át, a Csendes-óceán szigetvilágáig követi a szuperkém a nyomokat amelyek egy titokzatos vírushoz és az azt a világra rászabadítani akaró szuperbűnözőhöz (Rami Malek) vezetnek. Bond útját végigkíséri szokásos menazsériája – és Madeleine Swann (Léa Seydoux), a nő, akit szeret és akiért képes akár meghalni is.
Mert James Bond itt már nemcsak Angliáért vagy a világ békéjéért küzd. Ezek absztrakt koncepciók – viszont ha van valaki, aki az utolsó utáni esélyt is képes megadni neked egy másik élethez…nos, akkor az életed tétjei gyökeresen megváltoznak. A Nincs idő meghalni tudatosan vezeti el logikus és konzekvens végpontjához Bond személyes drámáját, azt, amelyet az előző négy film épített fel. Amiben a kiöregedett, megtört és megfáradt kém már rég nem találja helyét a változó világban, szeretteit eltemette, nem tud bízni senkiben sem és csak azért vállalja a visszatérést, mert talán még az is jobb, mint élve elrohadni. Egészen addig, amíg nem jön valaki, aki újra meggyújtja benne a régi tüzet.
Strukturálisan a Nincs idő meghalni a Bond-filmek ismert formuláját hozza. Lendületes és látványos nyitásban ellövik a film legjobb akciójelenetét (már megint), egymást váltják az egzotikus helyszínek, fordulatok és persze a végső leszámolás, ami méreteiben már közelebb áll a Connery-Moore érához. Craig hol laza és cool, hol érzelmeivel küzdő (15 év után már teljesen eggyé vált a karakterrel). Röpködnek a golyók és a poénok – viszont Lashana Lynch és Ana de Armas minden marketing ellenére ugyanúgy másodhegedűsök, mint a legtöbb Bond-girl, Rami Malek pedig szintén a szokásos motyogó, világuralmat tervező gennyládát hozza, szóval van itt is a nézőnek-rajongónak mibe kapaszkodnia. Közben mindent áthat egyfajta melankolikusság, végzetszerűség, ami elől nem lehet elfutni.
Ez vezeti föl a terepet az utolsó húsz perchez, ahol Fukunaga és írói meglépik azt, amit eddig senki se mert. Egyszerre vakmerő, sokkoló, ugyanakkor végtelenül patetikus lezárás, ami abszolút a széria kánonjának legvitatottabb darabjára rímel, az 1969-es Őfelsége Titkosszolgálatábanra. Csak az ottani fájdalmas csend helyett Hans Zimmer hegedűi mondják meg mit kell éreznünk. Garantált, hogy sokaknák kiveri a biztosítékot.
A Nincs idő meghalni egy kissé skizofrén hangulatú, túlnyújtott, némileg identitászavarosnak ható, de technikailag perfekt, sodró tempójú, epikus akciómozi. Az a fajta, ami tényleg a nagy vászonra lett teremtve, ami legjobb pillanataiban kenyérre keni a közönséget. Daniel Craig-től itt elbúcsúzunk, de vajon James Bond-tól is? Kell-e a világnak, nekünk James Bond? Ahol a maszkulin idoloknak állítólag leáldozott? A választ megkapjuk, ha csak rápillantunk a bevételi kimutatásra. Hát persze, hogy kell. Egy régi kor hagyatéka, mítosz ő már évtizedek óta, de pont emiatt nézzük kalandjait újra és újra. Popkultúránk szerves része. Ha valami kell az embereknek, főleg ebben a zavaros, reményvesztett időszakban, akkor az egy hős.