Mielőtt igazán a lovak közé csapnánk, tedd fel magadban az alábbi kérdést, kedves olvasó: Mikor láttál utoljára olyan folytatást egy fősodorbeli filmhez, ami teljes mértékből letolja a nézői és nagystúdiós elvárásokat, olyan vak elszántsággal járva a saját útját, hogy a kikacsintgató nosztalgiának még csak az árnyéka se vetül fel? George Miller valami ehhez hasonló irányba tapogatózott a Furiosa-val, de még az is nagyon erősen táplálkozott a Fury Road örökségéből. Nem, amit Danny Boyle és Alex Garland párosa előhúzott a 28 évvel később-el, az jogosan váltja ki a közönség megrökönyödéssel vegyes izgalmát.
Milyen könnyű lett volna egy egyszerű, 2025-re kalibrált utánérzést csinálni a 21. század egyik legismertebb és legikonikusabb zombifilmjéhez a 28 nappal később-höz, de aki egy kicsit is közelebbről ismeri Boyle munkásságát, tudja és érzi miért váratott magára 23 évet ez a folytatás (18-at, ha a Juan Carlos Fresnadillo által dirigált, eléggé felemás 28 héttel később-et is kanonikusnak számítjuk). Mert ő az a fajta alkotó, aki csakis akkor hajlandó ugyanabba a mederbe visszalépni, ha ott is tehet egy 180 fokos hajtűkanyart. Ha pedig a kiérleléshez húsz évet kell várni, akkor annyit fog várni. Őszintén szólva, hülyeség lett is volna a részéről, ha emulálni próbálta volna az első rész miniDV-re forgatott, karcos, nyers, digitál-esztétikumát, ami félúton volt az ezredforduló videoklipjei és az akkor szintén szárnyait bontogató áldokumentarizmus között. Az apokalipszis után évtizedekkel már nem érdemes camcorderrel rohangálni.
Mint oly sokszor a forma határozza meg a tartalmat: A 28 évvel később-ben az első rész testközelből felvett urbánus survivalist thriller-e az első jelenetek után elszivárog és helyet ad valami teljesen másnak: A miszticizmusnak, a népi horrornak, a generációk közötti rítusoknak. Annak, hogy miként élhetsz tovább, nemzhetsz új sarjakat és hogy mire tanítod őket egy olyan világban, ami megsemmisítette magát, de mégis tovább kell élni. Ilyen hely a zombivírus által elsepert Anglia, amit az európai kontinens többi országa tart karantén alatt, se ki, se be, aki bent van és túlélő, az csak magára számíthat. A civilizáció maradéka városoktól távol, elszigetelt helyeken és közösségekben képes továbbélni. Félúton a modern és a középkor között, várfalon kívülre nem lehet menni, a sötétben rejtőznek a szörnyek, apák tanítják fiaikat, miként kell ölni és fenntartani a törzset.
A fiatal Spike (Alfie Williams) is pont ilyen, armageddon utánba született ifjú, akit apja, Jamie (Aaron Taylor-Johnson) vezet be, mit jelent férfinak lenni: Veszélyt felismerni, zombikat megölni könyörület nélkül, majd dicsőségesen hazatérni. Csak ez nem gyógyítja meg Spike súlyosan beteg édesanyját Isla-t (Jodie Cormer), ezért Spike minden szabályt megszegve kimerészkedik anyjával együtt a falon túlra, az ismeretlenbe, hogy orvost vagy gyógymódot találjon a nő számára. És hogy mivé vált az a hely, amit egykoron Nagy-Britanniának hívtak.
Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a zsánerre jellemző, feszült menekülések és a belsőségekben tocsogó erőszak nincs jelen (sőt, a gore elsőrangú), de pont ezeken van a legkevesebb fókusz. A 28 évvel később leginkább egy zombihorror elemekkel átszőtt coming-of-age történet, ami nem fél flörtölni a szürrealizmussal és a lázálomszerű hangulatkeltéssel sem. Nézése közben Nicolas Roeg Vándorregéje valamint a Boy and His Dog című kultklasszikus is fejemben járt, mint absztrakt felnövekedési allegória, csak itt a sivatagot Britannia sűrű, méregzöld erdői, mezői és lakatlan falui helyettesítik. De ez nemcsak szimplán egy fiú története, hanem azon belül is egy megdöbbentően érzelemdús és empatikus odüsszeia a gyász feldolgozásáról, az empátiáról és arról, hogy nem az fog minket emberré tenni, hány zombifejet tudunk nyílvesszővel átlőni.A 28 évvel később egy képi ötletekkel és ambícióval majd szétrepedő film, amit biztos kézzel fog össze a mögötte állók profizmusa és alkotói öntudata. Boyle őrült tempóval pulzáló, dinamikus és értő rendezése. Anthony Dod Mantle operatőri zsenije, aki úgy képes a modern digitális technológiát használni, ahogy senki más. Felejtsd el a mostani, leginkább streamingre kimenő tucatfilmek szürkés-barnás, logos masszáját, Mantle képein a színek, az árnyak, a kompozíciók majd leugranak a vászonról. És ott van még Jon Harris zaklatott, helyenként egyenesen experimentális vágása. A Young Fathers nevű skót avant-pop-rap zenekar teljesen elborult, minden kategóriának ellenálló filmzenéje. A brit színjátszás képviselőinek remekelése (Ralph Finnes felejthetetlen). Nem minden ötlete talál telibe (a befejezéstől még én is a homlokom ráncoltam), de végig jelen van benne egy olyan megalkuvás nélküli, a bizarrtól nem félő attitűd, ami hiánycikk manapság.