Képzeld egy pillanatra, hogy fiatal kezdő filmrendező vagy. Vérrel, verejtékkel tető alá hozod a nagy szerelemprojekted, de természetesen nem számítasz nagy babérokra. Talán egy kis taps a filmfesztiválokon, talán egy rendes mozibemutató, talán hoz annyit a film, hogy visszahozza a költségvetést, hogy egyről kettőre tudsz lépni. Aztán a kritikai-közönségsiker forgószele felkap, kikiáltanak egy új generáció, egy új hullám vezérének, vizionáriusnak, úttörőnek és mire észbe kapsz olyan elvárásoknak kell megfelelned, ami szép lassan gúzsba köt. Pláne, hogy ha még rá is játszol és még saját magadnak is olyan magasra pakolod azt a bizonyos lécet, ami utána csak nyújtózkodni lehet.
Érzésem szerint pont ez történt Gareth Evans-el. A walesi születésű direktor eredetileg csak azért ment Indonéziába, hogy egy dokumentumfilmet csináljon az ország harcművészetéről a penack silat-ról. Ahol összefutott az akkor civilben futárként dolgozó Iko Uwais-al. A többi már történelem. A Merantau még csak felkavarta az állóvizet, de A rajtaütés már valóságos szökőár volt. Az a szögegyszerű, de csonttörően intenzív és brutális akcióinfernó, ami egész egyszerűen jókor jó időben jött ki. A habcukros szuperhősmozik előretörésétől és az epilepsziás stílusban kamerázott kémthrillerekről elsorvasztott műfajrajongók úgy vetették magukat rá, mint keselyűk a koncra. Hogy aztán a folytatás közel két és fél órás őrületével még rá is tegyen egy lapáttal. Csak hát ezzel együtt jöttek azok a bizonyos elvárások. Ő lett az új generáció csodagyereke, akinek minden mozdulatát figyelték. Ez olyan teher, amit a franc se kíván magának.
Evans elsőre meg is próbált kicsit ezektől eltávolodni az Apostle gótikus folk-horrorával, de azon érződött, hogy csak félszívvel, bizonytalanul odatett munka, úgyhogy vissza is tért a biztonságos ösvényhez. A történet itt kezd kacifántos lenni, mert a Netflixel közös deal elsőszülötte a Pusztítás még 2021-ben forgott le, hogy aztán évekre eltűnjön az utómunka fekete lyukában, az újraforgatásokat (mert azok lassan kötelezőek a filmiparban) meg a hollywoodi sztrájkok nehezítették meg. Hogy végül 2025-öt írjon a naptár és korunk legnagyobb streamingszolgáltatója ugyanolyan észrevétlen egykedvűséggel dobja ki a nézőközönségnek, mint minden mást. És sajnos még csak azt se mondhatom, hogy ez a film többet és jobbat érdemelt volna.
A Pusztítás-t körülbelül úgy tudom jellemezni, mint Evans kísérletét arra, hogy egybegyúrja a 70-es évek amorális, cinizmusban és vérben fürdő olasz poliziotteschi filmjeinek hangulatát (és helyenként feleslegesen nyakatekert történetvezetését), a saját rendkívül teátrális stílusával, ami egyszerre gyökerezik a hongkongi/amerikai akciófilm aranykorában és az új idők horrorisztikus naturtalitásában (amit pl kortársa Timo Tjahjanto vitt még tovább). Miközben maga a film a szándékosan szemcsés képi világával, erős színkontrasztjaival és művi várostotáljaival olyan hatást kelt, mintha Garth Ennis Megtorló-képregényei elevenednének meg. Kb. annyira is van értéke itt az emberéletnek.
Tom Hardy zsaru. Egykor a legjobb volt, de aztán kicsit továbbnyúlt a mézescsuporba és most már a ranglétre legalján van. Mocskos, mint azok bizniszek, amiket a város korrupt polgármesterének (Forrest Withaker) intéz. Aztán karácsony előtt egy nappal, a polgi fiacskája akaratán kívül belekeveredik egy bandaháborús leszámolásba, a városba érkező bosszúszomjas triád-keresztanya pedig természetesen a srác és barátnője ellen indít hajtóvadászatot. Hardy-nak, bocsánat Walker felügyelőnek ki is van adva a parancs, srácot megmenteni, mindenáron. Hát persze, hogy ebből tipikusan az a kulimász lesz, amiben minden hátbadöfi majd a másikat.
Evans sose volt egy cizellált direktor, de korábbi filmjeiben képes volt úgy felfűzni a karakterek és az események láncolatát, hogy azok egységet alkossanak. Ehhez képest a Pusztítás első fele olyan mintha minimum három forgatókönyvi draft összeturmixolásának végeredményét látnánk: Teljesen súlytalan papírmasé figurák járkálnak ki-be, akiknek lényegében csak annyi funkciójuk van, hogy továbblökjek Hardy protagonistáját A pontból B-be, miközben a melodramatikus közjátékok olyan harmatgyengék, hogy minden harmadik dél-koreai gengszterfilm megeszi reggelire. Ez a film tényleg akkor kezd csak működni, amikor mindenki kollektíve befogja a pofáját és elkezed lövöldözni.Az szerencsére még megy Evans-nek, bár hozzá kell tenni, hogy a kellemesen kaotikus tömegmeszáros szekvenciákhoz (ahol minden éles, tompa vagy emberi élet kioltására alkalmas tereptárgy be van vetve), néhány bűnronda pillanaton is túl kel jutnia az embernek. Legfőképpen a filmet nyitó full CGI kamionos üldözésen, ami a gumilabda fizikájával és kvarcjáték-esztétikumával annyira szöges ellentéte mindennek, amit a második felében képviselni akar, hogy csak a fejét vakarja az ember, hogy ez mégis, hogy került bele. Ha valamit 100%-ban fel lehet írni az újraforgatásoknak akkor ez a borzalmas prológus mindenképp közé tartozna. De a Pusztítás egészén érződik egyfajta tanácstalanság, enervált útkeresés, mintha Evans félúton realizálta volna, hogy elérte a saját alkotói plafonját ebben a műfajban, ahonnan nincs tovább menni, csak magunkat ismételni egyre gyengébben. A fránya elvárások. Vagy csak lehet, hogy ebben a materiában nem volt annyi, hogy nagyot mutasson a kortársakhoz képest, akik egy kicsit mintha le is hagyták volna. Nem borzalmasan rossz a Pusztítás, csak langyosan péntek esti, félszemmel nézős film. Még akkor is, amikor szigonypuskával lőnek arcon benne valakit. Lehet moziban ez is nagyobbat szólt volna.