Azt hittem, hogy a King of Fighters volt a legfurcsább visszatérés a verekedős játékok színterén, de jól kapaszkodjatok meg, mert maradt még valami a fiók alján. Az SNK könyékig benyúlt, és a fene sem gondolta volna, de huszonhat év totális adásszünet után előrántotta a Fatal Fury-t, ami még a King of Fighters-nél is obskúrusabb cucc (1999-es része még csak nem is Fatal Fury volt, hanem Garou: Mark of the Wolves). Ráadásul úgy veszi fel a kesztyűt, hogy a Street Fighter és a Tekken továbbra is dominálja a szcénát, a RGG Studio pedig már javában kísérletezik egy új Virtua Fighter részen.
Hát jó, csapjunk bele. Lesz itt súrlódás.
A Fatal Fury: City of Wolves olyan kellemetlen szinteken mozog, hogy hirtelen nem is tudom, hol fogjam meg. Nem túlzás azt mondani, hogy prezentációban jócskán alulmarad minden kortárs verekedős játéktól – egy dolog, hogy nincs meg az a virgonc stíl, az animációs minőség, mint egy Capcom-kaliberű stúdiónál, de hogy a King of Fighters XV szintjét sem tudja hozni, egészen arcpirító. A grafikai színvonal valahol a PS3-as éra cel-shaded címeire emlékeztet, még csak egy Guilty Gear-hez hasonló rajzfilmes ízt sem sikerül belőle kihozni.
A díszletek és karakterek között nagyon sok statikus elemet kell lenyelnünk, és tartalmi szempontból is egészen felemás itt a felhozatal. A pályák javarészt élettelen, rosszul árnyalt, homályosan megvilágított (habár ízlésesen rajzolt) terek, a karaktermodellek sem igazán a kurrens minimum elvárható szinten vannak, de ami még rosszabb: alig van női harcos, brr. A menük, a játékmódok, a tréningfunkciók mind-mind egy, rosszabb esetben két generációval korábbi átlagszínvonalat hoznak, ne is keressünk itt kiemelkedőt vagy egyedit – hacsak nem Cristiano Ronaldot? Tényleg?
Mindez már csak azért is hidegzuhany, mert egyébként nem lenne rossz cucc, van benne elit verekedős játékokra jellemző mélység, legalábbis olyan szinten, mint a King of Fighters-ben. Sőt, egészen bámulatos támadások-ellentámadások, speciális mozdulatok vannak, mint a precíz (időben ellőtt) védelem, és nagyjából bármit is tesz az ellenfél, megvan a maga kő-papír-ollós megfelelője, hogyan kell reagálnunk, és hogyan kell reagálnunk arra, amit ő reagál a mi reakciónkra.
És egy ideig bele lehet feledkezni. Ha kizárjuk a zajt. Vagyis inkább az ürességet. A Fatal Fury: City of Wolves számomra nyomasztó élmény. Felkészültem rá, hogy végigmegyek mindenkivel az arcade módon, de a harmadik-negyedik menet után már nem visz rá a lélek. A meccseket záró átvezetők lomhák, statikusak, a karakterek dumái bénák, a pályákon nem történik semmi érdekes (sem háromdimenziós forgás, sem rejtett, érdekes események, sem betörhető új pályarészek), minden újabb menet egészen fárasztó élmény.
Van itt még egy sztoris-szintezős kampány mód is, amit inkább nem is merek a Tekken vagy a Street Fighter hasonló megoldásaihoz hasonlítani. Bármennyire is vagány ennek a játéknak a címe, a logója, a póza, az ígérete, masszív csalódás majdnem minden szempontból. Karakterei nem szimpatikusak, nem is emlékezetesek, díszletei fapadosak, nem tud felmutatni sem nosztalgikus, sem innovatív funkciót, és hiába élvezetes benne a harc, sajnos ez tucatnyi társáról is elmondható – akik mind jobban kicsípték magukat erre a generációra.
Tudom, milyen mentőövet akartam bedobni: hogy mennyivel elnézőbb lennék most, ha maradtak volna rajzolt / pixel art 2D grafikánál. Mennyire jól működne, te jó ég. Ízig-vérig SNK lehetne. Mivel a Garou rajongói kapnak valami frisset-tartalmasat, technikásat és jól működőt, talán nem annyira kriminális a helyzet, de ami engem illet, egyáltalán nem jön be ez a felemás megoldás. Talán legközelebb.