Amint leírtam négy bekezdést erről a játékról, törölhettem is ki. Ezek a bekezdések a Visions of Mana szédületes, színes, gyönyörű visszatéréséről szóltak. Optimizmussal írtam, elégedettséggel. Augusztus 29-én viszont a Bloomberg arról számolt be, hogy a fejlesztő japán Ouka Studios-t a kínai anyacég, a NetEase jó eséllyel be fogja zárni, egy frissítés szerint az elbocsátások már hónapokkal ezelőtt megkezdődtek. Más források szerint mind a NetEase, mind a Tencent elkezd visszatáncolni befektetési stratégiájuktól Japánban, alapvető kulturális különbségek miatt (a japánok kis költségvetésű, kevésbé kockázatos projekteken szeretnek dolgozni, míg befektetőik nagyobb, szolgáltatásszerű játékokat akarnak).
Ebben az a legszomorúbb, hogy a Visions of Mana jó lett, pláne úgy, hogy tizennyolc év után először hozott teljes értékű (prémium konzolra és PC-re fejlesztett) új részt a Mana (Seiken Densetsu) sorozatba. Pont a nyáron fejeztem be a saját sorozatot ténylegesen elindító 1993-as Secret of Mana remake-jét (ami az eggyel korábbi Final Fantasy Adventure-ből ágazott le), és fantasztikus élmény volt látni ugyanazokat a vizuális és tematikus elemeket egy teljesen más mértékkel és látványossággal dolgozó friss, 3D-s részben.
A Mana-sorozat védjegyei mind itt vannak: a cserélhető elementális támadások, amelyeket elementálok képviselnek, a kellemes társaságot biztosító mellékszereplők, de még az árusok is nyomják a SNES-érában kiagyalt hülye táncukat. Büszkén áthoztak minden cukiságot, amit csak tudtak, miközben egy teljes értékű, új történetet kapunk, immár olyan igazán nagy akció-JRPG-s formátumban, tehát sok-sok érzelemmel, mozis nagyzolással.
Ez egyszerre pozitív és negatív változás. A pozitívum az, hogy a korábban jóval lineárisabb és progressziós rendszereiben is visszafogottabb Mana-sorozat teljesen jól érzi magát ebben a szélesebb, szabadabb, fantasztikusan jól felfedezhető világban, a negatívum viszont csak annyi, hogy ezzel egy kicsit minden más Square Enix-játékhoz kezd hasonlítani, és félő, hogy aki mondjuk a Final Fantasy VII: Rebirth vagy a Star Ocean: Second Story R után ül le ide, érezni fogja a mai trendek ismétlődését.
Őszintén, utóbbi csak akkor tűnik problémának, ha valaki Square Enix játékokkal kel és fekszik. Nem tudom, egy szigorúbb Mana-rajongó mennyire viseli jól, hogy szereplőink szintlépései és kincskeresései immár jóval aprólékosabb számrendszerben működnek, de szinte biztos vagyok benne, hogy a felszíni esztétikából és hangulatból alig-alig vesz el valamit.
Kifejezetten örülök, hogy visszatért például a szörnyvadászat katalógusszerű kiépítése ritkábban megjelenő, nehezebben megtalálható ellenfelekkel, és a végjáték is egy robusztus, hosszú kalandnak ígérkezik, immár végre az őszintén szólva túl gyakran beinduló átvezető videók terhe nélkül. Jó benne mozogni, beszélgetni, gyűjtögetni, harcolni, az égvilágon semmi kényelmetlenség nincs benne, kellemesen polírozott, már-már giccsesen színes tündérmese, de hát annak kellett lennie, ez a sorozat védjegye.Abban bízom, hogy amint ez a pénzügyi borzalom lerendeződik, a Square Enix egy kicsit jobban vigyáz majd a szellemi tulajdonára és egy biztonságosabb, barátibb közeget teremt a további fejlődéshez. Tudom, nem erről híresek, de mégiscsak időnként azt mutatják, hogy képesek a jóra is. Sajnálom az Ouka Studiost, nem tudom, hogy ezek után mennyi javítást és kiegészítést várhatunk tőlük, akárhogy is, a Visions of Mana az év egyik legjobb játéka és a Mana-sorozat méltó visszatérése.