A Suikoden-sorozat első két részének újrakiadása (teljes, hivatalos nevén Suikoden I & II HD Remaster: Gate Rune and Dunan Unification Wars) fontos lépésnek érződik a kilencvenes években ragadt japán szerepjátékok átmentésének folyamatában, olyan mérföldkövekhez csatlakozik, mint mondjuk a Final Fantasy I-VI Pixel Remaster vagy a Star Ocean: The Second Story R. Jóformán csak egy lehetséges Chrono Trigger visszatérés előzhette volna meg prioritásban. Nézzünk csak rá bármilyen nívósabb retrospektív toplistára, ennek a kultklasszik sorozatnak valamelyik része biztosan rajta lesz.
Akárcsak a Square Enix a saját játékainál, a Konami is felemás megoldást választott a pixel art karakterek és HD hátterek ötvözésével, ami továbbra is egy vitatható esztétikai döntés – főleg, hogy az eredeti változatuk nem érhető el, mondjuk, ezen a gyűjteményen belül, – de nagyon sok kivetnivalót nem találhatunk benne. Az első rész csempékre felosztott grafikai elemei kevésbé, a második rész részletgazdagabb tájai jobban konvertálódnak magasabb felbontásra, de a HD, a pixel art és látható ecsetvonásokkal kidolgozott tájak és 3D terepasztal-elemek szerencsére nem ütik annyira egymást, mint vártam, ahogy a modern, letisztult kezelőfelület is azonnal vonzónak tűnik.
A Suikoden-szériát eredetileg a kínai nagyregény, a Vízparti történet ihlette. Egyes részei önállóak, követik a klasszikus JRPG-formulákat, de tovább is viszik a gondolatot: a játékos utazásai során 108 lehetséges kiválasztott szereplő sorsát fordíthatja saját ügye mellé, nagy részük ideiglenesen vagy véglegesen csatlakozhat is a játékos-irányította csapatba. Ez nyilván azzal is jár, hogy ha időnként megkedvelünk valakit, könnyes búcsút kell vennünk tőle, vagy árulás, vagy tragédia, vagy csak ügyes-bajos problémák miatt lelépnek, és talán később visszatérnek.
A Suikoden háborús történet, amelynek gazdag politikai háttere nem terheli agyon a játékos figyelmét, mindig lokális problémákból tartunk a nagyobb felé, fokozatosan fedezzük fel az impérium és az ellenállás viszonyát, egyébként meg mindig aktuális egy olyan történet, ahol a hatalom gyakorlóiként mi magunk ébredünk rá a saját felelősségünkre és arra, hogy talán a vak lojalitás nem kompatibilis a valósággal. Ugyanakkor a Suikoden misztikus fantasy is, amelyben nagy szerepet kapnak a titokzatos, nagy erejű rúnák – a játék elején az első tragikus fordulat ajándékoz meg minket az egyik ilyennel, a Lélekfalóval, az Élet és Halál Rúnájával.
A Suikoden első felében küldetésről küldetésre sodródunk, de nem csak fejlődünk, hanem el is távolodunk örökségünktől: hősünk, aki eredetileg a birodalom tábornokának fia, némi szöszmötölés után az ellenállás élén találja magát. Ehhez jár egy remek kastély és a sereg felépítésének lehetősége is. A cél az ellenállás olyan szintre fejlesztése, hogy szembe tudjon szállni a birodalommal. Egyébként meg klasszik JRPG-felállás, kisebb-nagyobb eltérésekkel a Final Fantasy formulájához képest, hat csapattagunk is lehet, a fegyver kivételével sok felszerelési tárgyat csereberélünk. A fegyver mindig karakterhez kötött, azt csak feljavítani lehet, öt szintenként új nevet is kap, illetve egy karakterhez egy rúnát rendelhetünk, ha egyáltalán cserélhető.
Nekem ez az első menetem ezzel a szériával, és ami kimondottan meglep, hogy mennyire intuitív, addiktív és letehetetlen már az első rész is. Nagyon szépen a lényegre szorítkozik. Nem szószátyár, nem kísérletezik érthetetlen mechanikákkal, és mégis mélynek, átgondoltnak érződik. Egyes társak esetén (ha a 108 hősös befejezést el akarjuk érni) oda kell figyelnünk személyes küldetéseik, párbajaik kimenetelére.
Hogy a második részről is szóljak gyorsan, a Suikoden II teljesen önálló történet, tulajdonképpen tetszőleges sorrendben is játszható bármelyik rész. Egyelőre nem merülnék bele mélyebben (mondják, hogy a sorozat legjobb epizódja), ugyanis szeretném majd beváltani az első rész mentésének átviteléből származó módosítókat, szóval amíg azt gyúrom, csak felszínesen néztem rá.
Első blikkre is látszik, hogy mindenben továbbfejleszti az első részt (habár bizonyos kényelmi funkciókat érdekes módon nem raktak bele visszamenőleg az elsőbe), és egyszerűen gyönyörűen néz ki ebben a hibrid megvalósításban is. A Suikoden első két része akkoriban jelent meg, amikor már mindenki elkezdett átállni 3D-re, de a fejlesztők bölcsen megmaradtak a kimagasló minőségű 2D grafika mellett. A portrék, a modellek, a tájak mind elsőrangúak.
Ebben a gyűjteményben valójában nem túl sok extrát kapunk, egy nehézségmódosító és a 2x csatasebesség mellett kikapcsolhatjuk a második rész egyik küldetésének határidejét, de ezen túl inkább arra törekedtek, hogy megőrizzék az eredeti élményt. Érdekes látni, hogy mennyire nagy hatásúak ezek a játékok, de még csak nem is kell a nyilvánvaló klónokhoz fordulni (mint az Eiyuden Chronicle), mintha még a Kemco változatos budget JRPG-i is leginkább ide fordulnának ihletért. Szóval igen, amellett, hogy felemás remaster, maximálisan ajánlom, még azoknak is, akik csak egy minőségi belépőszintű japán szerepjátékot keresnek. És közben várakozva pillantgatok a Capcom felé, hogy egy hasonló gyűjteményt kerekítsenek ki a Breath of Fire első néhány részéből.