Drága régi jóbarátunk az egykoron még Yakuza nevezetű szériából, a szemfedős mókamester, Madzsima Goro kalóznak áll Hawaii napsütötte szigetvilágában. Nincs olyan ember a Ryu Ga Gotoku stúdió rajongói között, aki ne hinné ezt el, főleg, ha a csávó időnként megtöri a negyedik falat, hogy kiszóljon hozzánk: mindennek van értelme. Ez a sztori tele lesz kalanddal, küzdelemmel, kétszínűséggel. Kell ennél több?
Akárcsak a The Man Who Erased His Name, ez is egy két nagyobb rész közé érkező Like a Dragon-spinoff, amin kár túl sokat agyalni. Viszont így, hogy nekem az Infinite Wealth kimaradt, máris felüdülés az egész: Hawaii egy remek vérfrissítés a szériának, és a nyelvi akadályokat elegánsan kukába dobva nincs is túl sok komplikáció. Főhősünk a strandon ébred és egy tigriskölyökkel mászkáló srác talál rá. Gyors egymásutániságban történnek az események: ismerkedés a kis sziget lakóival, az őket terrorizáló klasszicista kalózokkal, a srác alkoholista apjával, kisebb-nagyobb játékmechanikai aspektusokkal (növénytermesztés, főzés, videójátékozás, bunyózás, állatetetés), és már kényelmesedünk is bele a szokásos rutinba.
Goro haja őszül már, de teljesen elemében van. Akár egy Devil May Cry-hős, agilisen és keményen verekedik, fröcsögnek az effektusok. Imád győzni, a gyengék védelmére kelni. Szó szót követ, ököl öklöt, és egyszer csak ott állunk egy echte tizennyolcadik századi hajó előtt. Elverjük a legénységet, és irány a nyílt víz. Csak azért siettem ide, mert itt van ennek a résznek a tartalmi lényege. A japán kalóz-szimulátor.
Nos, ebben a kis egy év alatt összedobott, rövidnek szánt spinoffban benne van a teljes tengeri Assassin’s Creed-széria minden hajós mechanikája, és nem csak benne van, de precízebb, mozgékonyabb, pörgősebb, használhatóbb, mint valaha. Ahogy kinyílnak a szigetcsoportokra osztott térképek, rivális hajókat fogunk látni, amelyeket el lehet süllyeszteni vagy el lehet foglalni, illetve megjelennek a kincskeresős szigetek, amelyeket szintén nem lomha keresgélés jellemez, hanem lázasan kapkodós „leszaladás”. Bármit is teszünk, recseg-ropog az eredménytáblázat, ugrálnak fel a pontok, csúsznak előre a progressziós sávok.
A hajó, ha két pont között utazik, tárgyakkal megszórt ösvényt kap, hogy legyen mit nyomkodni. A testes, antik járgány képes gyorsítani, driftelni, egészen elképesztő mozgékonyság van itt. Nem kell realizmust várni. Elengedhetjük a kormányt, és sétálhatunk a hajón. Ha valaki nincs jól, adunk neki egy csokor rózsát, meg minden, és máris jobban lesz. Ha kilövik az egyik oldalágyút, felkapjuk a rakétavetőt és úgy lövünk az ellenség felé. Esetleg előkapjuk a telót egy szelfire. Ha pedig kikötünk egy-egy lakott területen, készüljünk a maximális őrületre, tömeges verekedésekre, elképesztő mellékküldetésekre.
Az egész olyan, mint egy delíriumos álom, egy nyaralós hallucináció. Talán nem véletlen ez a körítés. A tény változatlan: piszok szórakoztató az egész, minden percben. Ahogy az már lenni szokott, a fejlődés itt új játékelemeket és harci stílusok sokaságát hozza magával. Először két karddal gazdagodunk, majd távolsági fegyverekkel. Társaink (mint a jókora bálnabelezőt forgató séf, vagy a kissrác részeges apja) stílusos új szinergiákkal segítenek ki a keményebb harcokban. Mindig van új cél. Mindig van új felfedeznivaló.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy totális a ragyogás. A tény, hogy a SEGA a jelek szerint évente akar Like a Dragon-játékokat szállítani, valahogy megkeseríti a kritikusok életét: nehéz ilyenkor szétszálazni, hogy a jó dolgok mennyiben újrafelhasznált alapok, mennyiben újak. Ha csak öt-hat évet megyünk vissza az időben (belszámolva minden új részt, spinoffot, a Judgment-eket is), kezd ez a széria egészen összemosódni az ember fejében. A formula ötletarzenálja nem mindig ismétlődik, de azért érezhetően rotálódik minden második-harmadik részben. Ez igaz a stabilan minőségi átvezetők tartalmi és formai megoldásaira, ahogy a játékmenet különböző elemeire is.
Nagyobb probléma ezzel, hogy amikor régi szereplőket vonszolunk elő a spinoffok főszerepére, a narratív beatek és kikacsintások nagy része el fog menni az újoncok mellett, és lesz itt egy magabiztos, de se füle, se farka termék, ami csak úgy parádézik önmagával a nyílt vízen. Nem tudom, mennyire nagy baj ez, mert különösebben komoly súrlódást nem okoz a dolog. A másik, hogy érezni már az engine és a szinkronhiányos, túlírt dialógusok korosodását is (igaz, észrevenni bizonyos frissebbnek tűnő harci animációkban a Virtua Fighter-re készülődést is).
Nagy szerencséjére kompaktabb a „számozott” részeknél, nem kell rá hosszú heteket vesztegetni: a Pirate Yakuza in Hawaii egy tipikus „Gaiden”, rövid mellékág (paradox módon így is tele van pakolva). Színes és fergeteges, mégis igyekszik komolyan és humánusan foglalkozni súlyosabb társadalmi-lélektani problémákkal. Hiába vannak feledésre ítélve, mégiscsak karakteresek és kidolgozottak ennek a kalandnak a mellékszereplői is. Meg persze imádom, hogy ha már mindent megunt az ember, be lehet vágódni egy kis sarokba SEGA-klasszikusokat nyomkodni, vagy valami másfajta minijátékkal hülyülni.
Igazán rosszat nem tudok mondani erről a részről sem. De hátrébb lépve, a nagy egészet szemlélve tűnik fel, hogy valami már tényleg kezd nem oké lenni ezzel a sorozattal. Eltolódtak az arányok. Bilbó mondta jól: mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren.