Türelmi játszma: Pathfinder Kingmaker – Definitive Edition

Gémz

Türelmi játszma: Pathfinder Kingmaker – Definitive Edition

Mostanában reneszánszukat élik a klasszikus, izometrikus nézetű fantasy szerepjátékok, nem kis mértékben az olyan Kickstarter-sikereknek köszönhetően, mint a Divinity: Original Sin és a Pillars of Eternity. A Pathfinder: Kingmaker ugyaninnen érkezett, de annyival klasszikusabb, hogy ez ismét egy asztali szerepjátékot vesz alapul, ami nem kevés szállal kötődik a Dungeons & Dragonshoz is.

A legfrissebb iteráció, a Pathfinder: Kingmaker – Definitve Edition címéből talán már lejön, hogy ez nem egy új rész, elvégre az alapjáték már két éve megjelent, mindössze annyit kell elképzelni, hogy minden javítás és kiegészítő egybe van most csomagolva. Viszont még érdekesebb, hogy ez a verzió végre konzolokra is érkezik, és ez az a szempont, amit a jelen kiadványnál a legérdekesebbnek tudok ítélni.

Nem kell, hogy tisztában legyünk az egyébként viszonylag friss Pathfinder rendszerrel/univerzummal (nem, ne is várjátok el tőlem), mert részben mindenféle D&D előképzettség hasznunkra lesz (főleg a 3.5), másrészt a játék addig nem hagy békén, amíg minden tutorial-ablakot be nem zártunk, szavunkat adva, hogy mindent megértettünk. De még így is, aki az életében nem látott asztali szerepjátékot, de valaha órákat töltött mondjuk egy Baldur’s Gate-tel, akkor is azonnal otthon lesz. Ez a játék pontosan olyan.

Mielőtt elindulunk, egyetlen kalandort hozunk létre (különféle klasszikus kasztokból válogathatunk, mint paplovag, harcos, tolvaj, varázsló), de lehetőségünk van csapattagokat felvenni is. Bár a pszeudo-középkori miliőben történő kalandozás és felfedezés adja az élmény kellemesebb aspektusát, az időnk nagy részét mégiscsak szövevényes párbeszédek és menük között töltjük. A Pathfinder: Kingmaker kimondottan aprólékos ilyen szempontból.

De milyen egy izometrikus szerepjáték konzolon? Nem új a koncepció, és most már van olyan gazdag a felhozatal, hogy akár össze is mérhessük másokkal. A csapat irányítása és kezelése kellően intuitív, de nem annyira pattogós és folyékony, mint mondjuk a Baldur’s Gate vagy az Icewind Dale tavalyi (egyébként rém kényelmes) konzolportjai. Itt sajnos gyakrabban elő kell vennünk a kurzort, aminek a jelenléte legalább megnyugtatóan ismerős lesz. Körmenü nincs, és ugyan a sorba rendezett kártyalapok nagyon elegánsak, mégis lassabb a navigáció. Szerencsére sem a csaták, sem egyéb dologban nincs szükség gyors reflexre (előbbieket körökre osztva is játszhatjuk), így lényegében csak a türelmünk kopik.

Itt a kulcsszó: türelem. A Pathfinder: Kingmaker komoly türelmet igényel, ezt részben pozitív, részben negatív tulajdonságaként hozom fel. A párbeszédek mennyisége, a képességek, kasztok, társak menedzselése, eleve a világ háttértörténelme elvárja tőlünk, hogy úgy Gandalf módjára tanulmányozzuk a játék minden sorát, és ez számomra mindig is a CRPG-k vonzó tulajdonságai közé tartozott. Viszont az is igaz, hogy bármennyire is obskúrus a tartalom elérési útja ezekben a játékokban, legalább nem terhelte őket a látványosság átka. A Pathfinder: Kingmaker viszont 3D-s modelleket használ, és jelenleg PS4-en annyira lassú, hogy a cikk megírásához szükséges alapvető játékidőn túl nem szívesen töltenék el benne több órát, amíg néhány frissítést hozzá nem vágnak. 

A töltési idők elérik a harminc-negyven másodpercet, ami egyébként nem is lenne gond, ha a játék nem töltene állandóan. Minden kis helyszínváltást (beleértve véletlenszerűen előbukkanó ütközeteket) töltőképernyő kísér, ami egyébként még akadozik is, illetve maga a játékmenet is képes lassított felvételbe váltani, ha túl sok effekt van a képernyőn. Szerencsére ezen a ponton már minden játéknál kötelező, hogy PS5-ön is fusson, így legrosszabb esetben le lehet passzolni a következő generációra, és akkor már bátrabban ajánlom, de így…

Mert amúgy a fentieket leszámítva… tényleg szívvel ajánlanám a szerepjátékok rajongóinak. Mondogatták már két éve is, hogy ez lehet a Baldur’s Gate új kihívója, de egyébként ez egyáltalán nem igaz. Mert más, és másképpen jó. Egyrészt, nem igazán éreztem emlékezetesnek a karaktereket, a párbeszédeket, világot, a sajátos kis problémákat, viszont kifejezetten érdekes, hogy mennyivel nagyobb a hangsúly a történelmen, a politikai játszmákon és a morális döntések következményein. Míg a Baldur’s Gate-ben ezeknek mindössze hangulati kimenetele volt, a Kingmaker-ben bizony bukhatjuk a hatalmi játszmát.

Az első sztori-főellenség legyőzése után ugyanis megkapjuk a királyság feletti uralmat, és hirtelen még egy menedzsment-réteg a nyakunkba szakad, annak mindenféle diplomatikus és gazdasági vonatkozásával. Ezt megnehezíti, hogy fizikailag „haza kell mennünk”, hogy a különféle kríziseket és progressziót kezelni tudjuk, és az amúgy is már szöszölős játékmenet (időlimitek észben tartása, permanens státuszok feloldása, csapattagok cserélgetése, irgalmatlan mennyiségű kincs pakolászása, letáborozás mikromenedzselése) hirtelen igazi kis úri hobbivá változik, ahogy menük tengeréből próbáljuk kiemelni a játékélményt. Ez egyébként még a skillcheck-párbeszédeknél is így van, mert gyakran nincs is megjelenítve az akció, és szöveges kalandjátékon keresztül jutunk tovább.

Őszintén szólva, ezek nagy része nekem pont, hogy tök pozitív töltetet adnak a játéknak, mivel érezni, hogy van benne tartalmi mennyiség és hogy azzal a tartalmi mennyiséggel nekünk valódi kapcsolatot kell kialakítanunk (ellentétben mondjuk sok játékkal, ahol tulajdonképpen teljesen mindegy, hova nyomkodjuk el az összes párbeszédet és menüt). Az élményhez vezető út tehát már önmagában is egy kihívás (jut eszembe, ennyire ködös és navigálhatatlan világtérképet is ritkán látni), de ez szerintem… . Főleg, ha kifejezetten emiatt lépünk be a játékba. Ezt az egészet az Owlcat Games központi értéknek vallja, ez a szándéka, és ebben sikert ér el. Még csak azt sem mondhatnám, hogy kizárólag veteránok élvezhetik, mert a nehézségi szintet olyan szinten testre lehet szabni, hogy csak néztem. 

A Pathfinder: Kingmaker – Definitive Edition konzolos változata tehát szép, takaros, jól kezelhető, mi több, a három kampányt összeadva kegyetlenül tartalmas játék, megvan benne a varázslatos felfedezés öröme, és nyilván mindent tud, amit PC-s elődje is. Viszont annyira nyög alatta a hardver, hogy néha képes még kifagyni is… ilyenkor nem tudom, hogy mit illik mondani. Én őszintén szeretném, ha sikeres lenne ez a játék. Ehhez viszont egy fegyelmezettebb verzió kellene – ha a fejlesztők nem mutatnának életjelet magukról a következő hetekben, célszerű lesz már a következő generációs masinán elindítani ezt a játékot (vagy hát PC-n, ahol ez opció). Így viszont a műfaj szerelmesei semmiképp se hagyják ki.

Olvasd tovább
Esetleg ezek a cikkek is érdekelhetnek
komment
Vissza