Slasher-klasszikusok: Psycho 2

Film

Slasher-klasszikusok: Psycho 2

Határok tiszteletben tartása, valamiféle közmegegyezéses jó ízlés elismerése – ilyesmi egy horrorfilmest nem jellemezhet. Munkaköri leírásában épp az ellenkezője szerepel, és ha a műfaj szerelmeseiként újra és újra hálát adunk ezért, akkor azt is el kell fogadnunk, amikor ez a szellemiség veszélyesen ingoványos területekre taszigálja a vér és a rettegés különös, kamerával felszerelt kutatóját. Például ha folytatást készít egy kompaktul lezárt és minden lényeges vonásában meghaladhatatlannak gondolt klasszikushoz. Ha ezt aztán éppen a modern horror talán legstabilabb alapkövével teszi, mint Richard Franklin a Psychóval, akkor tényleg érdemes – legalább titokban, a négy fal között – elismerően bólogatni egy kicsit a feneketlen emberi gátlástalanság pőre megnyilatkozása láttán. 

Persze, továbbírni Hitchcock 1960-as mesterművét, és így vállalni az összehasonlítást nem sokkal kilátástalanabb művelet, mint ugyancsak a briliáns eredeti alkotó mellőzésével nekifogni az Ördögűző, a Cápa vagy épp a Halloween második, harmadik, sokadik részéhez, a Suspiria remake-jéhez – és így tovább. Ezek döntő többsége azonban, mint tudjuk, méltatlan, szóra sem érdemes kudarc – lényegében a papírforma szerint. A különös az, hogy igenis léteznek kivételek a sorban, a Psycho II pedig nyugodt szívvel odasorolható ezek közé.

Ha egy másik horrorklasszikus szintén meglepően ütésállóra sikeredett folytatását, az Ördögűző 3.-at vesszük alapul, akkor azt gondolhatnánk, akkor van lehetőség valami érvényessel előállni, ha a kreatív erők jó nagy távolságot tartanak az eredetitől, amellyel lényegében csak néhány motívum révén létesítenek kapcsolatot. A Psycho II azonban nem ilyen. A 22 évvel Hitchcock filmvilág-rengető dobása után forgatott második részben ismét Norman Batest látjuk újfent Anthony Perkins alakításában, aki 22 év elmegyógyintézeti vendégeskedés után mit ad isten, ezúttal is a Bates Motelnél sertepertél. Innentől Richard Franklin rendezőnek nem marad más, mint a mozgóképes zsákban futás.

Vagy mégsem? A Psycho II ritka ügyesen játszik az elvárásokkal. A film elején még azt hihetjük, hogy egyszerűen a Hitchcock-klasszikus halovány kópiáját kapjuk: Norman hazamegy a motelbe, ahová, látszólag mit sem sejtve betér egy szép fiatal lány, és megközelíti a hírhedt fürdőszobát… majd a tisztálkodás után ki is lépdel onnan. Mi pedig kétszeresen is kényelmetlen helyzetbe kerülünk. Egyrészt, ne tagadjuk, züllött alakokként azért szurkolunk, hogy egy beteg ember boruljon már el végre teljesen, húzza magára anyja gönceit, és ne csak salátaszeletelésre használja azt a rohadtul nagy kést a konyhából. Másfelől viszont szép lassan elkezdünk együtt érezni vele, sőt rokonszenvet táplálni Norman iránt – aki mégiscsak egy véres kezű, többszörös gyilkos, aki otthonában őrizgette édesanyja összefonnyadt hulláját. És valahogy most is arat körülötte a halál. 

Ehhez a szubverzív bravúrhoz több tényező is hozzájárul. Mind közül nyilvánvalóan Perkins „felnőtt testbe zárt sérült gyerek”-alakítása a leglényegesebb, de a Norman mellé csapódó, romlatlan Mary (Meg Tillyre sem lehet panasz) szerepe ugyanilyen fontos, hiszen csakis az ő forrástiszta tekintetével láthatjuk váratlanul egészen másnak az anyakomplexusos Bates fiút. A Roadgamesszel (Stacy Keach + kamion + sorozatgyilkos: nem érdemes kihagyni) épp a Psycho II előtt pályája rövidke csúcsszakaszába forduló Richard Franklin pedig nemcsak a színészeivel képes nagyon jól bánni, hanem döntött kameraállásaival, erőteljes színhasználatával, rejtélyes árnyakkal teli pincéivel és tisztaszobáival megteremt egy üdvözlendően sűrű, inkább a kísértetházas horrorokat, mint a legtöbb slashert jellemző hangulatot is, amelyet magunkba szippantva egészen a film legvégéig a teljes, bódító bizonytalanságban lebeghetünk. Ad ez akkora élményt, mint az eredeti, akár a huszadik újranézés során? Távolról sem – de a középkorú Norman Bates zaklatott félmosolyai ott ragadnak a szívben.

komment
Vissza