Ez eddig kimaradt 1: Szellemhajó

Film

Ez eddig kimaradt 1: Szellemhajó

“Ez eddig kimaradt” című rovatunkban a szerzők olyan filmekről fognak majd írni, amelyeket rajtuk kívül minden emberfia ezerszer látott már, olyan filmekről, amelyek réges-régen belebetonozódtak a popkulturális köztudatba, csak éppen a szerző helyettük eddig Kuroszavát nézett vagy mittudomén. – WF

Sean Murphy kapitány és ötfős legénysége megbízást kap egy Ferriman nevű, jól szituált úriembertől: kutassa fel a Bering-tengeren évtizedekkel ezelőtt eltűnt Antonia Graza óceánjárót, és amit a fedélzetén talál – kincset rejt a szentem, állítólag – megtarthatja. Ferriman szintén velük tart, hely van bőven. A csapatnak nem kell sokáig keresgélnie a nyílt vízen, első éjszaka egyenest bele-Titanicolnak az Antoniába, amely a tengerész-történelem legkellemetlenebb roncsának bizonyul…

A Szellemhajó az 1999-ben Robert Zemeckis, Joel Silver és Gilbert Adler által összegründolt Dark Castle produkciós ház tipikus moziterméke. A cég kitűzött célja eredetileg a 60-as évekbeli William Castle filmek átdolgozása, modernizálása volt, és az első két Dark Castle produkció (House On Haunted Hill, Thirteen Ghosts) valóban ezen az ösvényen caplatott. Tartalmi-formai fogásaik a legtöbb későbbi Dark Castle filmben visszaköszönnek, így a Szellemhajóban is: a film ne legyen másfél óránál hosszabb, figurái pedig képregényesen eltúlzott karakterjellemzőkkel rendelkezzenek, illetve lépten-nyomon az ötvenes évek moralizáló EC horror-képregényeiből koppintott kálvária-variációkon menjenek keresztül. Bővérű, ám eke-egyszerű poénokat grand guignol tobzódás vegyen körül, amelyeket a kezdetleges CGI-nak vagy sikerül zökkenőmentesen megvalósítania, vagy nem. 

A Ghost Ship egy tradicionális műfaji motívum-keretek közé beszorított kísértetházas sztori, csak épp itt egy biztos alapokon álló udvarház helyett a szereplők egy elhagyatott(?) óceánjárón kergetőznek. Már a film elején kiszúrják a szemünket a természetfelettire való utalgatásokkal – az ember azt hinné, hogy a kísértethajó bolyongó lelkei törnek hőseink életére, ám a forgatókönyv elviszi a sztorit egy erőltetett, nevetséges irányba, tele mindenéle lélekgyüjtögető démoni bürokratákkal, amire sem a figuráknak, sem a szerencsétlen nézőnek semmi szüksége. Ferriman, emlékszünk rá? Beszélő név ugyebár, ezzel az erővel hívhatnák a faszit Louis Cyphernek is…

Murphy kapitány legénysége egymás után esik áldozatul valamilyen, a Végső állomás-filmek sorsszerű hatékonyságával gyilkolászó gonosznak. Ezeket a set piece-eket illusztrálják a fentebb már emlegetett grand guignol elemek: például egy vérrel teli medence; egy doboz bab, amelyről némi falatozás után kiderül, hogy valójában csontkukacokat rejt, illetve egy gyönyörű, vörösbe öltözött femme fatale, aki természetesen a halál angyala. A bajban Murphy kapitány többé-kevésbé haszontalannak bizonyul, és a megoldásokkal a Julianna Margolies által alakított, talpraesett Epps áll elő, Ripley áthallásként. Eleve az Alien és Shining motívumok tartják meg a film dülöngélő vázát: a mentőcsapat nem tud elszakadni az óceánjárótól, mert megsérült a hajójuk; egy régies ünneplőruhát viselő kislány, a Ragyogás ikreinek kiköpött mása hozza rájuk a frászt, ésatöbbi. A Ghost Ship egy vízre bocsátott klisékoszorú.

A legmeglepőbb igazából a szenzációs szinészgárdája. Gabriel Byrne, Julianna Margolies, a fiatal Karl Urban… a rendezés nem is tudja tartani velük a lépést. A túlvilágított, harsány helyszínek, a visszafogottság morzsáját kipucsítani képtelen hangulat a félelmetességnek csak ígéretét tudja nagyritkán megvillantani. Olyan az egész, mint egy hatalmas, félig üres, tompán kongó, vidámparki kísértetkastély. Az élményből utána csak villanásokra emlékszel – aki látta a Szellemhajót, a legelső jelenetét sosem feledi, de a maradék másfél óra, az elillan nyomtalan. Persze a producereknek nem is volt több a célja. Dark Castle, ugyebár.

komment
Vissza