Valamikor Nomura Tecuja zselézett hajú stilisztikai innovációi és a Fabula Nova Crystallis érájának punk extázisa között jött létre a Final Fantasy sorozat egyik legelegánsabb, legközépkoriasabb közege, Ivalice, amelyet Macuno Jaszumi tervezett, hogy kijelölje a sorozat új identitását. (Eddig érthető, ugye?) Ez a fiktív világ ugyan használja a klasszikus jelölőket, mint a Chocobók és Moogle-k, mégis markánsan egyedi, kézműves, európai történelmi díszletekbe ágyazott stílust képvisel, némiképp az Artúr-mondakörre és a rózsák háborújára emlékeztető elemek segítségével. Ezt a világot használta a Final Fantasy XII, (közvetve) a Vagrant Story, a Final Fantasy Tactics, illetve ezeknek minden spinoffja.
Egészen meglepő, hogy sem a Vagrant Story, sem a Final Fantasy Tactics nem kapott eddig méltó modern változatot, de még a felröppenő jó híreket követően is mindig benne van az emberben a szorongás, hogy a Square Enix valami összecsapott fércművel készül. Örömmel jelenthetem be, hogy a Final Fantasy Tactics: The Ivalice Chronicles legalább azt a minimumot meglépi, hogy a remaster mellé csomagolja az eredeti szűretlen játékot is (gyanítom, emulátorral fut), szóval máris megengedőbb vagyok a felújított változat dolgaival.
A Final Fantasy Tactics kinézetre szerény, nagyjából megörökli a korai részek apró pixel art karaktereit, őket viszont egy-egy apró 3D-s dioráma-jellegű terepasztalon helyezi el – ez négyzetes mezőkre van osztva úgy, hogy a magasságnak is van szerepe. Szóval, ez a hibrid kinézet egészen kortalan, de a klasszikus változatnál egészen megütköztem azon, mennyire alacsony is a felbontása. A felújított változat nagyfelbontású kezelőfelületet és textúra-felskálázást használ, hogy gépit vagy kézit, nehéz eldönteni. A végeredmény nem rossz, de nem is vagyok maradéktalanul elégedett – maszatos, és sokszor csak hunyorítva lehet kivenni, mit is akar egy-egy adott textúra ábrázolni a CRT-kijelzők extra tényezőjétől megfosztva.
Mindenesetre az összkép így is egészen bájos, amolyan vízfestett kvalitást ad a játékmenetnek is, ez pedig összhangban van a rajzolt átvezetőkkel és Josida Akihiko karakterterveivel (lásd még Bravely Default, Nier). A kinézet mellett a játékmenet is kapott némi ráncfelvarrást, mindenféle kényelmi funkciók (gyorsítás, átugrás, nehézségi fokozatok) könnyítik a beleugrást, és egészen őszintén, ezekkel együtt már semmi archaikus vagy ezoterikus nem maradt ebben a játékban. Mi több, bárki, aki játszott olyan modern remekművekkel, mint a Unicorn Overlord, azonnal észreveheti, hogy ez az igazi ősforrása a JRPG-elemekből építkező japán stílusú SRPG-knek, amelyek majdhogynem változtatás nélkül emelnek át különféle elemeket a Final Fantasy Tactics-ból, annyira jól megállják a helyüket a mai napig.
Van egy nagy kontinenstérképünk, ahol a csapatunk (seregünk) avatárját mozgatjuk, itt időnként vagy fix, vagy véletlenül előugró harci pályák jönnek be. Ekkor a nagyobb emberkészletből kiválasztunk egy kisebb csapatot és elhelyezzük a „sakktáblán”, és reménykedünk abban, hogy megfelelően választottunk. Jóformán harminc éves játékról van szó, tehát ne várjunk olyan modern dolgokat, mint szabadon tekergethető kamera vagy okos kurzor, cserébe egy kényelmes, meditatív, klasszikus játékélményt kapunk.
Nem lenne Final Fantasy, ha nem lenne grind: minden karaktert szintezhetünk, felszerelhetünk, de még különböző szakmákba is beletanulhatunk, azokat is szintezhetjük. Különböző mellékküldetések („errand”) adják is a jó lehetőséget, hogy ne csak a sztorira koncentráljunk – az oroszlánok háborúja amúgy sem túlzottan pattogós történet. Az alaposság jutalma a jól felszerelt sereg, illetve a takarosan kitöltött enciklopédia, ugye, ami egyébként szintén újdonság itt.
Érdekesség, hogy nem csak legyőzött ellenfelek után, de sikeres támadás után is kapnak a karakterek XP-t, de az ellenfelek is. Persze, a lineáris fejlődés nem minden: a különböző képességeket simán megtaníthatjuk egyetlen karakternek is (még trófea is van erre), habár egy ponton túl felesleges tovább fejlődni. Körülbelül harminc óra alatt mindent megcsinálhatunk ebben a játékban, mégis, a gyűjtögetés lázálma miatt a végtelenségig iterálhatjuk az egyes harcokat, egyre nehezebb fokozatokon.
Nem csak grafikában és játékmenetben sikerült a modernizáció, hanem audióban is: ezúttal minden dialógus kapott szinkronszínészt, ráadásul egészen jókat. És persze külön említést érdemel Szakimoto Hitosi (Tactics Ogre, Final Fantasy XII, Vagrant Story) gyönyörű klasszikus zenéje is, ami egészen újfajta tónust kölcsönöz a Final Fantasy világának – ezúttal kristálytiszta, remek hangzásban.
Úgy gondolom, a Square Enix eleve korrekt szokott lenni a felújított játékaival (legalábbis nem csinálnak túl ordenáré dolgokat), de a The Ivalice Chronicles a korrektnél is több, mint mondtam, már azzal, hogy az eredeti játék benne foglaltatik, méltó megőrzési kísérlet – a felújított rész pedig igazán hű és tényleg csak a szükséges módosításokat hozza be egy definitív, új változathoz. Ezért fohászkodtunk, nem hiába.
Annak ellenére, hogy nem volt meg a forráskód (és ezáltal a PSP-változat extra kiegészítése sem került be), végre sikerült ezt a címet modern platformokra elhozni, drágán, vagy sem, mindegy is, elvégre nem tűnik el akkor sem, ha megvárjuk a leárazást. Azt mondom, soha rosszabbat.