27 év. Videojáték-történelmi viszonylatban 4 generáció. Épp elég ahhoz, hogy aki szétjátszotta az agyát az eredeti, 1995-ös Tactics Ogréval, az semmire se emlékezzen belőle. Hogy maradéktalanul élvezhesse ezt a 2022-es kiadást, ami igazából a remake remake-je, hiszen a játék már egyszer feljavított, 2010-es verzióján alapul. Alkotói sebészmódra, két kézzel nyúltak az Ogre mellkasába, hogy erővel indítsák újra a szívét. Közben pár belső szervet is odébb paszíroztak.
A Square Enix kivett a gémből minden régies mechanizmust, felszakajtotta a gátakat, egyfajta majdnem-szabadságérzettel ajándékozva meg a játékost. Azzal, hogy most már széjjelnézhetsz a csatamezőn, kártyák után kutatva amelyekkel a statjaidat növelheted, óriásit nőnek a karakterfejlesztési opcióid, már nem leszel egyetlen játékstílushoz sem hozzákötve. Példa: most már a defenzív karaktereid is gyúrhatnak erősebb fegyverzetre, hogy jobban odacsaphassanak. A figurák ilyen irányú buffolása a modern rpgkben magától értetődő, de a korábbi Ogrékból hiányzott, nem csoda hát, hogy ezúttal beépítették.
A csaták lefolyása, és ezekből van rengeteg, sokkal gyorsabb, izgalmasan, többek közt éppen emiatt. A környezet feltérképezése, kihasználása, a csatatéren szétszórt buff kártyák felhasználásával kombinálva a harcrendszernek az elődökből hiányzó izgalmas spontaneitást ad. Az eredeti tarot-rendszere ehhez képest őskövületnek hat, a csatái meg szinte statikusnak. A buff kártyák természetükből adódó kiszámíthatatlansága ráadásul egyfajta fikciós plusz szinttel toldja meg a játékélményt, fellazítja, megfűszerezi, ami kell, hiszen a bal agyféltekéd non-stop a kimaxolható statokat stíröli csak. Ennek gyönyörű fikciós keretet ad a játék szinte a Trónok harca-érzéketlenségi szintjét hozó, hideg politikai intrikával teli története. Néha zavarba ejtő, ahogyan ez a kíméletlen, de nagyszerű sztori gyönyörű, részletgazdag pixelgrafika segítségével kel életre. Bizarr, de magával ragad.
A vadiúj soundtrack szintén szenzációs, Switchre ennél kevés jobb készült. Bombasztikus, dallamos, pont a kellő helyeken visszafogott, és segít áthidalni azt az esetleges kognitív gubancot, amelyet a pixelgrafika és a háborús intrika ellentéte kelthet egyesekben.
A modern stratégiai rpgk kezelőfelületéhez képest a Tactics Ogre UI-ja primitívebb, ez kétségtelen. Össz két kamerperspektíva opció van, a térképen eligazodni pedig kimondottan idegesítő. A grind szintén old school módra kíméletlen, ha pl. kinyírják egy 50-es szintre felfejlesztett lovagodat, akit a helyébe fogadsz, azzal neked a nulláról kell kezdeni, nincs mese. Az biztos, hogy mindez súlyt ad a döntéseidnek, és meggondolod mindegyiket többször is – ettől függetlenül ha valamelyik kiskedvenced mégis bedobja a törülközőt, az rendkívül bosszantó.
Igazából a Tactics Ogre esetében ezek az utóbbi, negatívumként felsorolt jellemzők pozitívumok, ha szereted a kőkemény videojátékos, stratégiai-szerepjátékos kihívásokat. Már ezek miatt is ritka “állatfaj” a Tactics Ogre – egy klasszikus szenzációsra kalapált remake-je.