Valahol hálás vagyok azért, ahogy a PlayStation Portable hatására annak idején több fejlesztő is újragondolta a nagy játékok struktúráját – elkezdtek megjelenni gazdag tartalommal megteremtett, de 4-5 perces szegmensekre osztott, nagyléptékű cuccok is, mint mondjuk a Metal Gear Solid: Peace Walker, vagy a most újra kiadott Crisis Core. Elfoglalt felnőttembernek már-már áldás lenyomni két küldetést annyi idő alatt, amíg mondjuk Kratos drámai hatásszünetet tartana egy átugorhatatlan átvezetőben két morgása között.
A Crisis Core: Final Fantasy VII – Reunion egyike a Square Enix komplikált nevű, de relatíve egyszerű játékainak, amit bármikor fel lehet kapni percekre, és le is lehet rakni különösebb következmények nélkül, mindez pedig most felhozva csaknem a Final Fantasy VII Remake vizuális szintjére (vagy legalábbis vizuális identitására). Hogy mit is keres ott a Final Fantasy VII a címben? Ez egy előzményrész, azt, leginkább – a már megismert helyszíneken szaladgálunk egy Zack Fair nevű SOLDIER-taggal (a Shinra egy elit katonája tehát), ismerős szereplőkkel találkozunk, de ezúttal nem egy dialógusokkal és körökre osztott harcokkal lassított nagyszerepjátékban, hanem takaros fejezetekre osztott, mikroszkopikus terjedelmű küldetésekkel alaposan megszórt akciójátékban.
A produkciós színvonal még így is magas: az átvezető videók minősége és mennyisége mintha fittyet sem hányna arra, hogy ez igazából csak egy kompaktabb spinoff. Ha akarjuk, egészen mélyre elmerülhetünk ennek a sokat nyúzott hetes résznek a mitológiájában, de át is szaladhatunk rajta, hogy csak a harcrendszerre fókuszáljunk. Akárhonnan is nézzük, elég korrekt cucc, szinte játszatja magát.
Referencia nélkül (nem játszottam az eredeti PSP-s résszel) nehéz megmondani, mi is változott – gyors ránézésre minden szebb és áramvonalasabb lett, de alapvetően ugyanazt a nem túl bonyolult hack’n’slash alapot kapjuk, néhány extra ellőhető képességgel (lock-on és kitérés funkciókkal). Az izgalmas részt a bal felső sarokban nyerőgép-szerűen kipörgetett bónuszok hozzák be, amelyek a csatára egészen komoly hatással vannak, hol negatív, hol pozitív kicsengéssel. Így sohasem kényelmesedhetünk be egy megszokott stratégiába, folyamatosan ügyelnünk kell a változó körülményekre.
Ehhez a rendszerhez kapcsolódik a játék egyik gyűjtögetnivalója is, amelyhez újabb és újabb képeket és kombinációkat kapunk, akár új idézéseket is. Habár visszatérhetünk mindig a Shinra-központba, oda kell figyelni, ha nem akarunk lemaradni egy-egy egyedi kihívásról vagy jelenetről, így érdemes fejezetenként külön helyre menteni. A főszál mellett Zack több száz mellékküldetésben szaladgálhat, és bár egyszerű célpont- és kincsvadászat az egész, kifejezetten megdolgoztatja az embert, intenzív és odafigyelős.
Még egy extra réteg érdekesség ezt a játékot abban az évben megtapasztalni, amikor a Stranger of Paradise is megjelent, sok izgalmas párhuzamot lehet felfedezni – a kezelőfelület és a küldetésekre bontott, leszaladós struktúra miatt egészen olyan, mintha egymás kuzinjai lennének, és azért ezt a fajta konzisztenciát jó látni egy nagy, szerteágazó sorozat egymástól ennyire távoli darabjaitól.
Törvényszerűen be fog ütni majd valamiféle Final Fantasy-undor ekkora dömping után, de szerencsére ezt nem a Crisis Core újraformált változata fogja elősegíteni. Ahhoz túlságosan is egyben van és erőfeszítés nélkül szórakoztató. Mind a Stranger of Paradise, mind a Reunion meglepően frissen tartották ezt a szériát idén, még ha nem is újították meg azt. Mindenfajta cinizmust mellőzve be kell vallanom, ez most egy újabb piros pont a Square Enixnek egy kitűnő remasterért (remake-ért?), jól néz ki, jó zenék vannak benne, én pedig mindenféle panasz nélkül iszonyatosan jól elvagyok vele.