A magyar képregénypiac számomra kicsit olyan, mint a Schrödinger macskája: Tudom, hogy van (mert azért hát mégiscsak 2025-öt írunk), de legtöbbször halvány lila gőzöm sincs mi történik ott, kik vannak benne, mik jelennek meg. Ezen tudatlanságomért talán nem fogok azonnal elkárhozni, mert sajnos a geekszféra ezen szelete az, mely kis hazánkban az underground legaljára van szorulva. Ami Amerikában és Nyugat-Európában évtizedek alatt ki tudott épülni, mint kulturális konjunktúraként ösztökélte-támogatta a képregényrajzolókat, mint komoly történetelbeszélőket, az nálunk leginkább a Ludas Matyit vagy a Kretén magazint jelentette. Ezt a lyukat betömni pokoli nehéz munka. Megszállott művészek és rajongók terepe a mostani (sokszor internetes finanszírozóból élő) magyar képregényvilág, de pont egy ilyen közegben is tud megszületni egy olyan gyöngyszem, mint a Mezsgye.
Ez a vékony, alig 120 oldalas kötet egy kreativitástól és stílustól feszülő alkotás, amihez foghatot nem nagyon fogtam kezembe hazai alkotóktól. Lakatos István, Szegedi János Péter írók és Kovács Péter rajzoló triumvirátusának közös munkája már az első oldalaknál fénysebeséggel lövi ki magát a weird fiction legmagasabb sztratoszférájába, ami minden egyes fordítással képes volt újra és újra meglepni. Ezernyi különféle hatás összeolvadása egy nagy lavórba, aminek mégis megvan a látható határai, szabályai, koherenciája és egyedisége. Egy olyan világot teremtve meg, ahol a szépség is leginkább az illusztrátor művészi tehetségének mellékterméke, ahogy a legkisebb részleteit is megtudja mutatni az emberfeletti iszonyatnak. Mint amikor felfordítasz egy követ és ezerfelé szétfutnak a rovarvilág képviselői.
Még csak nem is Földünkön, hanem a kozmosz egyik szegletében, ismeretlen időben és térben játszódik a Mezsgye, egy bolygón, amit „hasonló népek laktak mint sok más bolygót”. A szedett-vedett, embereket, szörnyeket és mindenféle furcsaságot tömörítő „civilizáció” határában van a címszereplő Mezsgye, az ezoterikus Zóna, amiről senki se tudja micsoda, mekkora, mit rejt. Viszont örökké változik, felfedezőit legtöbbször borzalmas módon pusztítja el, hogy aztán ezek a kalandorok (akiket posztáknak hívnak), a Mezsgye határán álló életfán újraéledjenek és újra a kincsek után eredjenek. És ez a hely talán még mindig csak feleannyira furcsa, mint a sötét vadon közepén álló ősi város, ahol harcosok, zsoldosok, koldusok, telepaták, banditák, antropomorf teremtmények élik életüket napról-napra. A halál állandó, az élet olcsó, mindenki süti a saját pecsenyéjét, egyedül a város közepén álló Bölcs Béka jelenti az állandóságot.
A Mezsgye talán kicsit kemény diónak is érződhet töménysége és meglehetősen laza cselekményszövése miatt. A prológussal együtt háromfejezetes kötet leginkább epizodikus szerkesztésű, ahol a szakállas Kane és a botcsinálta lovag Tomek szemein keresztül kaphatunk bepillantást Kamberg városának groteszk mindennapjaiba. Ahol egy csápszörny simán ellophatja a bablevesedet, a város körül lebegő telepaták („azok a repülő seggfejek”) váratlanul felrobbantják két tucat ember fejét és a város tejhatalmú ura Kaiser Hannibal (akinek orra sincs) saját bejáratott minihadseregét küldi a városi összképet elcsúfító óriáspók ellen. Mintha a Robert E. Howard-i fantasyponyva találkozna a Korongvilág fekete humorával nyakon öntve egy adag kozmikus horrorral (egy-két dizájn már-már Gigeri szintű elborulás). Ha ez még nem hozná meg a kedvet az elolvasásra, akkor erre a vadul örvénylő stíluskavalkádra a pontot Kovács Péter briliáns képi megvalósítása teszi fel. A helyenként szinte experimentálisan laza kontúrokkal, de legtöbbször hátborzongató részleteségű monokróm látványvilág tökéletesen illeszkedik ehhez a történethez, amiben fantasztikum, borzalom, természetfölötti csoda és a mindennapos büdös valóság keveredik egymásba. Szinte az oldalakon keresztül érzed a vér, a rothadás, a szörnyek és a félig középkori közeg bűzét (ilyen átható erejű esztétikumot régi szovjet filmekben szoktam látni). Ez a karcos, piszkos és szárnyaló alkotói fantáziától tanúskodó művészi látásmód, ami inkább az európai képregénykör sajátja, mint az amerikaiaké. A Mezsgye pedig egy rendkívül bíztató lépés afféle, hogy végre mi magyarok is tudjuk magunkat valamivel képviselni. Az elmúlt hónapok egyik legkellemesebb meglepetése, csak ajánlani tudom és remélem az alkotótriásznak lesz lehetősége a folytatásra.