Rendkívül egyszerű embernek tartom magam, ha meglátom, hogy a hazai mozik műsorra tűznek egy slasher-horrort, már rohanok is jegyet venni. Így tettem legutóbb is, mikor kiszúrtam, hogy bemutatásra került a legújabb Tudom, mit tettél tavaly nyáron film. A helyzet az, hogy a ’97-es első részt mindig is egy középszerű Sikoly-koppintásnak tartottam, a ’98-as folytatás pedig sose jelentett számomra többet egy „fejjel a pénznek” mentalitású, rém erőltetett maszlagnál. A 2006-os, egyenesen DVD-re szánt 3. epizódot meg hagyjuk is meg az enyészetnek, az szót sem érdemel.
Az idei Tudom… egyedül a műfaja miatt mozgatott meg, hiszen imádom a maszkos gyilkosokat felvonultató, kaszabolásra kihegyezett alkotásokat és manapság nagyon kevés ilyen típusú alkotás jut el a vásznakig. Utólag aztán mindig okosabb az ember és a film megtekintését követően én is arra az álláspontra jutottam, hogy ezért az élményért kár volt ész nélkül rohanni a legközelebbi multiplex falai közé.
A történet a szokásos: a fiatal főszereplőkből álló brigád július 4.-én némi dorbézolást követően előidéz egy halálos balesetet, amit aztán megpróbálnak eltusolni. A művelet nagyjából sikerül is, de a tragédia azért nyomot hagy hőseink lelkében. Sebaj, ezt követően ugrunk előre 1 évet, amikor is újra összefutnak a „bűnösök”, hogy közösen megünnepeljék egyik barátnőjük eljegyzését. A jókedélyű találkozó azonban hamar rémálomba fullad, amikor megjelenik egy kampóval hadonászó gyilkos, aki a hátrahagyott hullák mellé baljós üzeneteket is csatol, miszerint: Tudja, mi történt tavaly nyáron…
Fentebb már lelőttem a poént, miszerint ez a ’25-s verzió nem sikerült valami jól, úgyhogy most kissé messzebbről indítanám el az okfejtésem.
A ’90-es évek óta futottunk egy jó nagy kört a slasher zsánerben, hogy újra visszakerüljünk a rajtkőre. A már említett ’96-os Sikoly a műfaj klasszikusaiból táplálkozott, hogy azok bebetonozott megoldásait helyezze új megvilágításba, esetleg öntse poénos formába. A film sikerét követően aztán hamar franchise épült Ghostface ámokfutásai köré, ezzel egyidőben pedig egyre több és több hasonszőrű produkció is napvilágot látott. Ezek közé tartozott a ’97-es Tudom, mit tettél…, melynek forgatókönyvét ugyanaz a Kevin Williamson írta, aki a Sikolyét is.
A vérszomjas halász története azonban már mellőzte a szellemes kikacsintásokat és a műfaj irányába tett főhajtásokat. A cél itt már csak az volt, hogy az újraélesztett zsáner keretein belül létrejöjjön egy szögegyenes slasher-ámokfutás, ez pedig meg is történt. A folytatás pedig pont ebbe az egyszerű narratívába bukott bele. Amíg a Sikoly részről részre képes volt megújulni és igazodni az adott korok változásaihoz, addig a bosszúszomjas halász annyira egyszerű alapokra lett helyezve, hogy már rögtön a második epizódra kifogyott belőle a szufla.
A kétezres évek elejére aztán le is futott ez a hirtelen jött felvirágzás, hogy aztán a 2018-s Halloween rúgja be újra igazán az ajtót. A Blumhouse stúdió nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta Michael Myers számozott mészárszékeit és John Carpenter ’78-s klasszikusához csatolták saját történetüket. 2022-ben pedig jött a hasonló alapokra helyezett Sikoly 5., ami ugyan nem nullázta le a szériát, de nagyon hasonlóan épült fel, mint Myers új kalandja.
Abba nem ennék bele, hogy ezek a filmek hogy sikerültek, de az biztos, hogy friss vért pumpáltak a slasher-vonalba és bizonyos megoldásaikkal utat mutattak más szériáknak is, hogy hogyan is lehet azokat a tetszhalott állapotból ismét feltámasztani. Az idei Tudom, mit tettél… pedig ezek farvizén próbált meg érvényesülni, de ahogy már korábban említettem, ez a „franchise” annyira kevés húst tartalmaz, hogy esélye sem volt az igazi újraéledésre.
A recept tehát adott: a fiatalok előidéznek egy tragédiát, amit aztán besöpörnek a szőnyeg alá, de jaj, jön a kampós gyilkos. Eddig egy szimpla remake-ről is beszélhetnénk, de nem, mert az első két rész túlélői néha-néha beköszönnek a játékidő során, hogy jelenlétükkel biztosítsák az idősebb nézők számára a kellemes nosztalgiát. A probléma az, hogy Julie James és Ray Bronson sose voltak olyan kaliberű, közönségkedvenc karakterek, mint teszem azt Laurie Strode vagy éppen Sidney Presscott. Utóbbiak se tartoznak a filmtörténelem legnagyszerűbb figurái közé, de a tehetséges színészek és néhány jobban sikerült folytatás szép ívet adott szerepeiknek. Ehhez képest Jennifer Love Hewitt és Freddie Prince Jr. sose jelentettek többet szexi fiataloknál, akiken jól mutatott a véres/vizes trikó.
Tehát az új film már rögtön belebotlik a nosztalgiába, hiszen itt nincs különösebben mire építkezni, totál jellegtelen szereplők és események vannak itt-ott felemlegetve és kész! Ha pedig lehámozzuk a cselekményről a félresikerült múltidézést, akkor egy kínos slasher-erőlködést kapunk, ami inkább érződik paródiának, mintsem egy komolyan vehető próbálkozásnak.
Ahogy már említettem, az alapsztori egy az egyben ki lett ollózva az eredetiből, ilyen téren semmi kreativitást nem tudtak felmutatni az alkotók. Már ez is elég lenne a kudarchoz, de az igazán nagy pofára esést az új szereplőgárda jelenti!
Az itt megjelenő gárdához képest még a ’97-es verzió csapata is minimum Oscar díjat érdemelne. Igazi tenyérbemászó, életképtelen, unszimpatikus roncs az összes szereplő, akik egy dialógust sem képesek hitelesen előadni. Persze, a forgatókönyv sem könnyíthette meg a dolgukat, hiszen a párbeszédek minősége még egy tökelütött tik-tok influenszer szövegeit sem érik el.
Nem szeretném senki kedvét elrontani, így nem árulnék el konkrétumokat a sztori kapcsán, de egy jelenetet muszáj kiemelnem: az egyik fontosabb szereplő párját brutálisan felkoncolják, erre kb. így reagál az életben maradt fél: „ Azért a sminkem rendben van?” Értem én, hogy az ilyen otromba dumákkal valószínűleg a mai fiatalságra lőttek a készítők (azaz hogy őket figurázzák ki), de ez elvileg egy komolynak szánt horror! Ilyen idióta szereplőket még a Sikoly sokadik folytatása sem engedett meg magának!
A végeredmény ócska minőségén egyedül a gyilkosságok szépíthettek volna valamit, de ilyen téren se tudok különösebb pozitívumokat felemlegetni. Folyik némi vér, akad pár durvább kaszabolás, de ezt a szintet még a pocsék ’98-as második rész is felülmúlta. Egyedül a végső fordulat az, ahol némileg merészebb vizekre eveztek a készítők, de ebben az esetben is csak az ötlet az, amit ki tudok emelni. A kivitelezés sajnos beleillik a nagy egész színvonalába, tehát úgy pocsék, ahogy van! Kezdve azzal, hogy bizonyos karakterek motiváció teljesen alaptalanok, ezen felül pedig adva lenne egy izgalmas konfliktus a túlélők és a gyilkos között, amit egy szempillantás alatt, mindenfajta dramaturgiai mélység nélkül nulláz ki a film.
Nagyon rég nem váltott már ki belőlem ilyen mértékű dühöt egy horror és itt újból ki kell hangsúlyoznom, sose állt hozzám közel ez a széria. Emiatt félek is belegondolni abba, mit érezhetett a látottak után egy igazi Tudom… fanatikus. Az biztos, hogy aki csak egy kompetens slasherre számított, az valószínűleg nagyot koppant.
Ez az új film egy inkompetens szerencsétlenkedés, ami inkább hasonlít egy mindenfajta ambíciót nélkülöző, kínos Netflix-vígjátékra, mintsem egy szórakoztató, nyári popcorn-horrorra.
Persze, erre a minőségre kellett volna számítanom, hiszen a rendezőnő, Jennifer Kaytin Robinson korábban tini-limonádékon edződött, de hát ezt az információt is csak utólag szereztem meg. Mindenesetre, a francot se érdekli már, mit tettek ezek az idióta fiatalok a tavaly nyáron!