A horror műfaja mindig is közel állt a szívemhez, ami annak is köszönhető, hogy
talán túlságosan korán is találkoztam vele. Amíg a velem egyidős kortársaim
Disney-mesékkel és hasonlókkal pallérozták elméjüket, engem már elragadtak a
rémfilmek. Egy átlagos nap estéjén valahogy (már magam sem emlékszem
hogyan) hozzám került a televízónk távirányítója és mivel egyedül tartózkodtam a
szobában, bátran kapcsolgatni kezdtem a csatornák között mindaddig, amíg meg
nem akadt a szemem az 1973-as Az ördögűzőn.
William Friedkin klasszikusa alapból nem egy családbarát matiné, jól jelzi ezt az
is, hogy még mind a mai napig az egyik legfélelmetesebb alkotásként jegyzi a
szakma. El lehet képzelni, milyen hatást gyakorolhatott egy 6-7 éves forma
kissrácra. Lelövöm a poént, rögtön megváltoztatta az életét.
Erre a kis filmes kalandozásomra aztán hamar fényderült és ezt követően a szüleim
megpróbálkoztak a lehetetlennel: a horror minden egyes szegletététől igyekeztek
megóvni.
Én persze ennek nem örültem és mikor már a sokadik alkalommal vertem magam
földhöz, hogy engem bizony nem érdekel a Micimackó, kedves hozzátartozóim
kompromisszumot ajánlottak: ha befejezem vergődésem, talán nézhetek olyan
alkotásokat, melyek hellyel-közzel belesimulnak a műfajba.
És így alakult az, hogy fiatalon az állatos-horrorok iránt is szerelembe estem,
hiszen a zsáner iránti szomjam olyan darabokkal lett csillapítva, mint a Háborgó
mélység (1999), A szörny (1999) vagy az Anakonda (1997).
Ahogy teltek múltak az évek, úgy sikerült egyre jobban felfedeznem a horror
területét, de hiába nyűgöztek le későbbiekben a komolyabb alkotások, valahogy
mindig visszataláltam a „creature feature” szekció darabjaihoz. Félre értés ne
essék, ez a „részleg” is tartalmaz erős címeket (csak hogy egyet említsek, Cápa-
1975), de az idők során bizony a perifériára kerültek.
A ’90-es évek második felében még próbálkoztak a stúdiók igazi
szuperprodukciókkal (a fentebb már említett hármas), de aztán gyorsan alább is
hagyott a lendület és mostanság ott tartunk, hogy többségében csak elképesztően
gagyi, filléres szösszenetekből tevődik össze a paletta. Akadnak néha
próbálkozások, de azok közül a legtöbb vagy a függetlenfilmes próbálkozás
(Backcountry) vagy izmosabb költségvetésből összerántott vígjáték
(Kokainmedve).
A hosszas felvezetés konklúziója az, hogy ha mégis eljut a mozikba egy állatos-
horror, akkor az garantált, hogy én az első héten ott fogok ülni a vászon előtt.
Így történt ez 2026 januárjában is, amikor is bemutatásra került Johannes Roberts
legújabb alkotása, az Ősi ösztön.
Roberts számára nem ismeretlen a terep, hiszen készített már két cápás produkciót
(47 méter mélyen és annak folytatása), amik annyira nem is sikerültek rosszul. De
ezzel ki is fújt az említésre méltó rendezéseinek a száma, jobb nem is firtatni,
miket „ajándékozott” ezeken kívül a világnak.
De nekem igazán nem is számított az alkotógárda eddigi munkássága, kellően
csábító volt már az a tény, hogy itt egy újabb állatos horror, ami egy nagy stúdió
égisze alatt (Paramount) készült el, megkapta az R-besorolást és javarészt majd a
praktikus effektekre építkezik az ész nélküli CGI használat helyett.
Mielőtt előre szaladnék, vessünk egy gyors pillantást a történetre, ígérem, rövid
leszek.
Főhősnőnk, Lucy, kihasználva az egyetemi szünetet, néhány barátjával hazautazik
hawaii-ra rég nem látott húgához és megözvegyült édesapjához. A gyors családi
találkozó felszakít néhány korábbi sebet (Lucy még nem dolgozta fel anyukájának
tragikus halálát, ami elől az apja a munkába menekült), de mielőtt komor drámába
hajlana a sztori, hamar beindul a buli, hiszen az apukát hívja egy konferencia.
Ezen a ponton aztán betoppan egy maszkos gyilkos és elkezdődik a
kaszabolás…akarom mondani a család kiskedvenceként tartott csimpánzt, Bent
megharapja egy veszett rágcsáló, aki ezek után teljesen begőzöl és habzó szájjal
megy neki a fiatal brigádnak.
A forgatókönyvírók (Roberts és Ernest Riera) különösebben nem erőltették meg
magukat, hiszen a sztorit a legalapvetőbb slasher panelekre húzták fel, azt pedig
szépen megfűszerezték némi Cujo-t idéző pillanattal. Sőt, az ötlet mintha Jordan Peele legutóbbi alkotásából, a Nope (2022) egyik kellően hátborzongató jelenetéből eredne, ami szintén egy megvadult csimpánzt állított a középpontba.
Ezek után még rugózhatnék azon, hogy a karakterek bot egyszerű, papírmasé
figurák és hogy a játékidő elején felvetett családi problémák nem igazán kerülnek
kifejtésre, de úgy érzem, az Ősi ösztön esetében teljesen lényegtelen ezeken a
dolgokon zsörtölődni. Egy szűk 80 perces produkcióról van szó, ami semmi mást
nem szeretne elérni, csak azt, hogy limitált játékideje alatt a legegyszerűbb, egyben
technikailag a lehető legprofibb módon szórakoztassa a nézőit. Ez pedig sikerül
neki. Már alapból, hogy nézhetnék rossz szemmel egy olyan produkcióra, ami rögtön
egy brutális arcletépéssel indít?
Viccet félretéve, Roberts és stábja ügyesen felmérték, hogy az Ősi ösztönt nem
érdemes túlnyújtani, így a már emlegetett hiányosságok inkább pozitívumok.
Hatalmas öngól lett volna egy ilyen felállásba beleerőltetni a mai horrorokra oly
jellemző „a jelen szörnyűségei hatására kell feldolgoznom a múltbéli traumáim”
vonalat.
Itt tényleg azt kapja az ember, amire befizet: sablonkaraktereket aprít fel egy
megkergült csimpánz. Ezt a koncepciót pedig ügyesen végig vezeti a film.
Eredetiség az persze zéró, viszont az igényes operatőri munka (a digitális képivilág
ellenére szépek a színek, érződnek a kontrasztok), a feszes cselekmény (gyors
felvezetést követően már indul is a vérengzés), a hangulatos zenei aláfestés (szinte
minden tételt átitat John Carpenter minimalista, de annál zseniálisabb hatása) és a
látványos praktikus effektek lazán felfelé tolják az összkép színvonalát.
Helyenként azért kiszúrható, hol használtak CGI-t a készítők, de ezek a pillanatok
egyáltalán nem zavaróak. Sőt, már azért is külön dicséretet érdemel Roberts és
csapata, mert a megvadult csimpánzt teljes egészében maszkokkal és kaszkadőrök
segítségével hívták életre. Ez pedig ismételten rengeteget dob az élményen, hiszen
így a hőseinkre vadászó fenevad nem egy súlytalan pixelhalmaznak érződik,
hanem egy igazi vérszomjas fenevadnak, ami valós fenyegetést jelent.
Ezen a ponton ki kell még emelnem a gore-faktort is, hiszen manapság a rengeteg
bátortalan, nagy stúdiós popcorn matiné mellett az Ősi ösztön abszolút
kiemelkedik a palettán: törnek a csontok, ömlik a vér, szakadnak a testrészek.
Sokaknak lehet nem nagy dolog ez, de végre itt egy horror, ami nem mismásolja el
a témáját és a mai trendekkel szemben (minden brutalitást feláldozni a PG-13-as
besorolás oltárán) egész tökösen beleáll a durvulásba.
Az Ősi ösztön nem több, mint egy korrekt
állatos-horror, ami alapvetően semmi eredetiséggel nem szolgál, de minőségi
módon képes arra, hogy szórakoztassa a műfaj rajongóit: gyors tempót diktál,
kellően látványos, helyenként a feszültséget is ügyesen építi és mindenfajta
nosztalgiát mellőzve tudja megidézni a zsáner hasonló alkotásainak hangulatát.
Johannes Roberts ezzel számomra számomra bizonyította azt, hogy nem egy
tehetségtelen kókler, remélem, későbbi munkáiban is képes lesz megtartani ezt a
minőséget.