Sokat lehetne filozofálni, hogyan, mikor és miért siklott ki az akciófilm zsánere és hogy miért kell annak hálásnak lenni, ha manapság beesik az ablakon egy-két olyan mű, ami meg tudja idézi a nagy elődöket. Vannak, akik szerint már a 90-es években megindult a műfaj rohamszerű felhígulása és bár személy szerint jópár kedvencem született ebben az időszakban, én se vagyok vak nem észrevenni, hogy itt indultak meg olyan tendenciák, amik most is élő szellemként kísértik a műfajt. Az akcióhős figurájának egyre inkább karikírozott megjelenése, az egészségtelen mértékű önazonosulás és a „ne is vedd ezt komolyan” tónus, aminek csírái ekkor kezdtek beszivárogni. Amikor emberek helyett már tényleg rajzfilmfigurák csapnak össze.
Azért jövök elő ezredjére is az ilyen unalmas műfajtörténeti okoskodással, mert ez az alap, amiből a leggyorsabban ki tudom bontani, hogy miért tetszett nekem a négy évvel ezelőtt kijött Senki (Nobody) és hogy miért pattant le falhoz vágott gumilabdaként rólam a most kijött folytatás. Az Illya Naishuller által dirigált első rész a John Wick-hullám csúcsán jött ki (olyannyira, hogy azt is Derek Kolstad írta), viszont okosan tudta közös nevezőre hangolni a pulp crime képregényekbe illő alapsztoriját, a 70-es évek szikár brutalitásával, a 80-as évek stílusoságával és egy adag cinikus humorral. Ami viszont sose kacsintott ki a nézőre, hogy ő is részese a marhulásnak. A maga szintjén vette magát komolyan egy olyan emberről, aki képtelen volt megszökni saját múltja elől, hogy az végül leégesse azt a középosztálybeli amerikai egzisztenciát, amit hazugságokkal tartott össze.
Pontosan ez történt Hutch Mansell-el (Bob Odenkirk), aki az alvilág pusztakezes-szupergyilkos könyvelőjeként tevékenykedett és az orosz maffia képében visszamászó démonait csak a régi módszerekkel tudta eltűntetni. Egy kis időre. Mert mint tudjuk az ilyen fausti alkukat kötő figuráknak soha nem lesz nyugvópontja és csak idő kérdése, hogy mikor veszítik el azokat a dolgokat, amiért oly sok vért ontottak. Legalábbis arra gondolnánk, hogy a Senki 2 is hasonlóan neo-noiros beütésű, zord hangulatú vesszőfutás lesz, mint elődje, főleg úgy hogy sikerült hozzá leszerződtetni rendezőnek az indonéz gore-guru Timo Tjahjanto-t is. Ehelyett a film elküldi Hutch-t és famíliáját egy vidámparki nyaralásra, ahol természetesen a családfő akaratlanul is összeakasztja bajuszát a helyi rosszarcokkal. Közöttük a drogbárónőt alakító Sharon Stone-al is. Ha már 90-es évek.
Ha a Senki első része Charles Bronson-t és a dél-koreai bosszúfilmek rideg keménységét idézte meg számomra, akkor a folytatás leginkább csak a Beverly Hills-i zsaru 3-at. De konkrétan ugyanaz a helyszín, ugyanaz az önirónikus mégis enervált humorizálás és eltúlzások, ugyanaz a kétoldalas, szinte nem létező forgatókönyv, max az összkép az, ami valamennyivel jobb mint Eddie Murphy hírhedt fiaskója. A Senki 2 szerencsére rövidebb, jobban fényképezett és Odenkirk annyira vérprofi, hogy még egy ilyen erősen blama-szagú projektnél is odateszi magát és próbál valami tényleges emelkedettséget adni az egésznek. Már amennyit lehet a ripacskodó gonoszok és paródiafilmekből előmászott henchman-jeik mellett. Pedig az első rész se volt egy cizellált, Michael Mann-i bűndráma, de mégse áldozta be saját power fantasy identitását a vattacukros hülyeségekért, amikkel lehet pitizni a nézői figyelméért.
Tjahjanto is végez annyira tisztességes munkát, hogy az akciójelenetek is decensre sikerüljenek, de a gügye körítés, a béna plot és a hollywoodi vágóolló még az ő rendezésére be is csúnyán beleharap. Sokszor akadt bennem hiányérzet korábbi alkotásainál is, de ez most kivételesen nem rajta múlt. Mint ahogy ez általában lenni szokott a Távol-Keletről átjött rendezőknél. Van persze temérdek mennyiségű vér, hullák, szamurájkardozó RZA (őrajta látványosan érződik, hogy élvezte a forgatást), Christopher Llyod, de ők is csak apróbb színfoltnak érződnek. Tudom manapság őrülhetünk annak, ha valami még mozikba érkezik és nem az ezernyi streamingszolgáltató valamelyikére, de hogy éljek egy korszakhoz kapcsoló hasonlattal: A Senki 2 annyira 90-es évekbeli tucatfolytatás, hogy 30 évvel ezelőtt ez csak VHS-re ment volna ki. Think about that.