Az angol nyelvben „double down”-nak hívjuk azt, amikor valaki minden ellenvéleményt és potenciális rizikót figyelmen kívül hagyva, konokul kitart a döntései mellett. Legtöbbször negatív kontextusban, jókora pofáraesések kapcsán szokás emlegetni, még akár művészeti kontextusban is. Márpedig a 28 évvel később: A csonttemplom az egyik legnagyobb és egyben legjobban sikerült filmes „double down”, amit az utóbbi években láttam. Danny Boyle és Alex Garland párosa minden kétséget kizárólag tudta, mennyire meg fogja osztani a közönséget már az előzmény is, de lebegett a szemül előtt egy vízió, egy látomás, ami nemcsak a zombizsánerről szólt, nemcsak Angliáról, hanem arról az egész káoszról, amiben fajuk jelenleg él. Egy kép, ami nem lóghatott félúton a levegőben. Ezért meg kellett csinálni.
Boyle végül nem tért vissza a rendezői székbe, őt váltja Nia DaCosta, akinek korábbi filmográfiája felszisszenéssel vegyes aggódást válthat ki első látásra (Candyman remake, The Marvels), de a fiatal rendezőnő saját maga is beismerte: Korai munkássága a saját mércéje szerint is nagy csalódás, amit azzal szeretne javítani, hogy apait-anyait belead mindenbe, ami a jövőben a kezébe kerül. És ez hála Istennek, ez az eltökéltség itt tökéletesen sikerült is. Boyle hiperaktív, minden jelenetben lüktető-pulzáló rendezői energiája és Anthony Dod Mantle már-már experimentális, mobiltelefonokkal felvett képi világa hiányzik A csonttemplomból, viszont DeCosta megfontolt, ráérősebb, egyben érzelmileg érett látásmódja tökéletesen illeszkedik, ahhoz az irányhoz, melyre Garland forgatókönyve rátereli ezt a szériát.
Egy szériát, ami a kezdetektől fogva más volt, mint a többi, de most már olyan messze jár a poszt-apokaliptikus zombifilmek konvencióitól, hogy a zombik (akik egyébként nem is klasszikusan élőhalottak, hanem egy vírus által primitív állati szintre degradálódott kétlábúak, akik csak esznek és basznak) a legkevésbé érdekes dolog benne. Az apokalipszist már annyiféleképpen láttuk, de mi történik, ha a világ vége után is maradt élet és hogy milyen élet lehet az? Ha megszűnik a civilizációnkat, a társadalmat pókhálóként összekötő rendszerek, a morális szabályok, kapcsolatok, a fundamentum, ami generációról generációra át lehet vinni, akkor mégis mivé válunk? Mibe tud kapaszkodni az ember? Szedett-vedett család-csoportdinamikába, amit csak az ösztön irányít? Vagy a visszatérés az őskori vadász magányába? Vagy egyáltalán van-e ilyenkor helyünk ebben az emberutáni világban?
A fiatal Spike (Alfie Williams), aki elhagyta a szülői ház védelmét és már tudja a kegyetlen realitását a világnak akarva-akaratlanul is hozzácsapódik az Ujjak társaságához, akiknek vezetője Lord Jimmy Crystal (Jack O’Connell) az őskáoszt testesíti meg, a szadista, öncélú erőszak és erőskezűség apostola, aki a „fenti Nagyúr” tanácsára hallgat csak, de ez itt nem Istent jelenti, hanem a Sátánt. Követői hasonló emberi torzók, akik inkább állatok, akikről Jimmy nagyúr leveszi a láncot. Spike első feladata (és rövidtávú túlélésének záloga): Meg kell ölnie a csapat egyik tagját, mert csak ezzel válhat méltó tagja az Ujjaknak. Ha a 28 évvel később a gyerekeink megvédése által felhúzott hazugságok és fals világkép bukásáról szól, akkor a Csonttemplom azt mutatja meg mi várhatja őket az alagút végén: Elveszett és elkárhozott lelkek társasága, akik akár embert is nyúznak, mert egy borult elme ezt parancsolja nekik.
Ennek a társaságnak a szöges ellentéte Dr. Ian Kelson (Ralph Fiennes), a régi világ utolsó maradványainak képviselője, többek között a reményé, az empátiáé, a humanizmusé. Bizarr koponyahegyei, amit az emberi emlékezés pillérének állít („memento mori”, a holtak tisztelete, ami minden civilizáció egyik alappillére), bármikor máskor az őrület jele lenne, itt viszont ő a szalmaszál, akibe a néző kapaszkodhat. Furcsa barátsága a fertőzöttek legerősebbjének számító alfával, akik Sámsonnak hív, az egyik legradikálisabb húzás, amit a film meglép. Az ember a természeti drogok erejével megszelídíti a bestiát, ahogy őseink tették. De vajon ez jelenthet-e gyógymódot a vírus kezelésére vagy Sámson csak kivétel a többiek közül? És mi történik, amikor Kelson és az Ujjak összetalálkoznak egymással? Ahogy A texasi láncfűrészes plakátjának vezérmondata is feltette a kérdést, Who will be left alive and what will be left of them?A Csonttemplom-ban DaCosta és Garland már a zombifilmes alaptézisnek számító „mi vagyunk az igazi szörnyek” felmondástól is radikálisan messze jár. Ahogyan elődjét, ezt a részt is teljesen átjárja a 70-es évek brit horrorfilmjeinek egzisztencializmusa, bizarr hangulatváltásai és hallucinációkba illő képi világa (mert azért a Dod Mantle-t váltó Sean Bobbitt se kispályás operatőr). Kegyelmet nem ismerő, hátborzongató moralitásjáték, ahol az emberiség sorsa már eldőlt, egyedül a lelkünk maradványai fölött megy a kötélharc. Hangulata zongorahúrként feszül nyakunkra, színészek most is lehengerlőek (Fiennes narancssárgára lemázolva adja elő karrierre egyik legrétegzettebb alakítását) és nem fogod tíz perc után kitalálni, hogy milyen irányba halad. Nyugtalanító, provokatív és zsigeri alkotás, amit már csak azért is ajánlok teljes szívvel, mert Romero óta szinte senki se feszegette ennek a műfajnak a határait, mint ez és elődje. Csak remélni tudom, hogy a tervezett lezárás is hasonlóan bátor lesz.