A magyar képregénypiac számomra furcsa hely. Évtizedente van egy nagy megindulás, hogy végre kiszolgáljuk az alapvetően szűk, de létező közönség igényét, hogy aztán megint visszatérjünk a csigatempóhóz. Persze beesik hozzánk egy Watchman, egy Usagi Yojimbo, a híresebb Batmanek, de ahhoz képest, ami mondjuk a lengyeleknél van, bőven van hova felkapaszkodni. Ezt a ciklikus folyamatot most 2025-ben is le lehet követni, mert megint úgy tűnik, hogy erőre kaptak a kiadók. Hisz nemcsak nyugati képregények és mangák kezdtek el rohamtempóban, lefordítva megjelenni (tényleg olyan, mint amikor a 10-es évek elején Berserk és Hellsing kiadásokkal is próbálkoztak), hanem a hazai képviselők munkái is megkapják a rendes nyomtatott kiadást.
Ahogy korábban is említettem, az otthoni képregények számomra óriási vakfoltnak számítanak, így a postaládába beérkezett két kötet a Lady Crows és a Rossz bőrben leginkább azokat a különbségeket demonstrálta számomra, amik alig egy évtized alatt végbemehetnek ebben a médiumban. Az Ács Zsolt által írt és a Random magazin stábja által illusztrált Rossz bőrben ugyanis még 2012 és 14 között látott napvilágot, de most először került publikálásra teljes egészében. Straubinger Gréta alkotása friss és ropogós, mint a pékségből most kiemelt sajtos pogácsa. Alapjáraton az ifjúsági/misztikus irányvonalhoz lehet mindkét kötetet besorolni, de ahogy saját zsánerüket a két szerző megközelíti, radikálisan különböző még számomra is, pedig nem én vagyok a célközönség.
A Rossz bőrben lényegében egy nagy nosztalgiatrip a korai webes képregényidőszakba (ami a 2000-es években indult Amerikában és hozzánk csak később szivárgott be), ahol az amatőr lelkesedés, a do-it-yourself mentalitás és a saját közönség kialakításának lehetősége sokkal fontosabbnak számított a magas művészi színvonalat képviselő rajzolás vagy külcsin. For better or worse, ez a szedett-vedett, kicsit sufnituning képregény érzet még az idei vékonykötetes fizikai kiadás lapjain is végig ott van. Ami valamennyire illik is a kötet szókimondó, nyers, szimpla, bele-a-pofádba attitűdjéhez.
Pont ezt az attitűdöt képviseli a főhős is: Szerdahelyi Gergely, alias Szergej igazi két lábon járó szülői-tanári rémálom, egy mindenre magasról tevő, egoista, szexista, vérbunkó kamasz, aki simán vandálkodik a társasági elismerésért, saját nővérét Csöcsösnek, öccsét meg mindenki más gennyputtonynak hív, egyszóval az agyára megy mindenkinek. Ezt a status quo-t az töri meg, amikor Szergej egy orvosi kivizsgáláskor belekortyol egy titokzatos üvegcsébe (mert miért ne), amitől először csak a vér ízére kap rá, aztán átváltozik farkasemberré. És ez még csak a kezdete annak a furcsaságözönnek, ami az isten háta mögötti (és direkt nevetlen) magyar kisvárosra zúdul rá, aminek végén talán van remény, hogy Szergej nemcsak emberré változik vissza, hanem talán jobb ember is lesz. Vagy nem.
Ha valamihez tudnám hasonlítani a Rossz bőrben-t, akkor leginkább a Nyócker című film jut eszembe, a profán magyar rögvalóságba betörő fantasztikum, amiben megvannak átlagos diákoknak, boltosoknak, kiöregedett zsaruknak, gyúrós janiknak és egyéb archetípusoknak kell a legképtelenebb dolgokkal szembenézni (pl. másfél méter magas mutáns lepkékkel). És bár eleinte az egymásra halmozódó abszurd helyzetek és nyelvi humor még szórakoztató, a kötet előrehaladtával úgy kezd az összekép egyre fárasztóbb lenni, nem beszélve Szergejről, akinél antipatikusabb és fafejűbb protagonistával ritkán találkozom. Döntéseit és önfejűségét hiába büntetik az alkotók rendszeresen, semmi olyat se tesz, amiről győzne meg, hogy bármilyen érdemben érdekeljen a sorsa még akár egy alig 180 oldalas képregényen belül is.
Summa sumárum a Rossz bőrben számomra inkább kuriózum egy korszakból, ami kimaradt az életemből és visszafelé pótolva azt kell mondjam, nem is tett rám nagy hatást. Talán mert egyszerűen túl öreg és érett vagyok az olyan kiadványokhoz, amikben az önreflexió vagy a változás nélküli suttyóság áll a középpontban.
Ezzel szemben a Lady Crows teljesen más szemléletet képvisel, ami nem meglepő, tekintve hogy írója és rajzolója Straubinger Gréta főállásban animátor (többek között az elmúlt húsz év egyik legjobb magyar filmjében a Kék Pelikánban is). A profi és dinamikus képkompozíciók, az expresszív színhasználat, a dialógus nélküli oldalak (főleg a nyitójelenetben) értő használata igazi alkotói tudatosságot képvisel. A korszakkülönbség abban is tetten érhető, hogy Straubinger és a Lady Crows, már látványosan nem a Gróf Balázsi hagyományokból merít, hanem Nyugatról és még inkább az japán mangák világából.
Amit a sztori még jobban aláhúz, ami kis túlzással simán elmehetne egy klasszikus 80-as, 90-es évekbeli Weekly Shounen Jump manga premisszájának is: Marissa egy átlagos kamaszlány, aki egyik esti kiruccanása során szemtanúja lesz annak egy titokzatos erő lemészárol egy egész kocsmára való embert, a lány menekülés közben látszólag halálos zuhanást szenved, hogy aztán másnap szinte sértetlenül magához térjen. Csakhogy korántsem az, lelke megtépázottan létezik fizikai porhüvelyében két világ között ragadva, ami hamarosan démoni erőkben és megjelenésben manifesztálódik. Melyre hamarosan a sötétség erőit is magához vonzza, így a lány kénytelen egy sámán segítségével, félig ember, félig hollódémon formában felvenni velük a harcot.
Minden képregényszériának Achilles ina a jó kezdés, mert egyszerre kell bemutatni a főhőst és az alapkonfliktusnak megágyazni limitált oldalszámon belül, szerencsére Straubinger gördülékenyen és sodró tempóban veszi ezeket az akadályokat. Misztikum, akció, horror, humor és egészséges mennyiségű teen angst keveredik az első szám 130 oldalán keresztül látványos döccenők nélkül. A Marissa meghasadt lelkében játszódó rémálom/átalakulás szekvenciák a maguk maximális színkontrasztjával és képi szimbolizmusával toronymagasan a kötet érzelmi és vizuális csúcspontjai. Miközben a klasszikus nyomozós cselekményvezetésbe is szép fokozatosan beleivódik a normális élet megszűnésének és a kitaszítottságnak a melankóliája. A Lady Crows első kötete pontosan azt csinálja, amit kell neki: Lapjain megteremti saját világát és pontosan annyit mutat meg belőle, hogy felkeltse az érdeklődést a folytatásra. Mindezt olyan megvalósításban, amin érződik a kreativitás és a termékeny alkotói munka.