Pár éve szembejött velem egy mém, amiben Kázmér apukája magyarázza, hogy kétféle remake létezik: „kiwami” és „Unreal slop”. A magyarázathoz nagyjából hozzáteszi, hogy az Unreal moslék alatt nem kell feltétlenül Unreal motoros játékot érteni, ahogy az Unrealban készült felújítások is megkaphatják a „kiwami” jelzőt. Hogy egészen összezavarodjunk, ugye.
Na most, a „kiwami” Japán marketinges körökben egy elég gyakran használt jelölő, lényegében azt jelenti, hogy ez a legjobb változata az adott terméknek, legyen szó bármiről is, tulajdonképpen a „prémium”, „extra” megfelelője, a legjobb levelekből készült Matcha tea, vagy egy adott videójátéknak a legletisztultabb, legmagasabb felbontású, legtöbb tartalmat egybecsomagoló változata.
Az „Unreal slop” egy modern, degradáló kifejezés gamer körökben azokra a remakekre, amelyek egy régi játékra ultra realisztikus külsőt cuppantanak, közben lassan lebontanak az eredetiből mindent, ami bármiféle súrlódást okozna egy mai játékosnak, kivesznek körülményes, modern ízlésnek nem megfelelő dolgokat, maxra tekerik a tükröződő felületeket és a fényelést, ez a játék legszebb változata, mondják, de hogy még mindig ugyanaz a játék-e, eléggé kétséges.
A Yakuza Kiwami 3 & Dark Ties (név és engine ide vagy oda) végső soron az utóbbi kategóriába esik. Alapjáraton az ilyesmi engem személyesen soha nem zavar egészen addig, amíg az eredeti változat továbbra is elérhető. Ám akárcsak a Yakuza 0 Director’s Cut esetén, ez is úgy érkezik, hogy az előző remaster egyszerűen eltűnik a digitális boltokból, mondván, hogy a régi lecserélhető. Szebb, jobb, mi a bajod, ugyebár. Hát. A Yakuza Kiwami 3 se nem szebb, se nem jobb elődjénél, cserébe majdnem minden szempontból hiányosabb.
Kezdjük a feketelevessel: a nyílt világú, melléktevékenységre kimagasló hangsúlyt fektető széria harmadik része annak idején több mint száz mellékküldetéssel érkezett, ebből a remake mindössze harmincat őriz meg. Mi a franc. De rendben, időhúzó töltelékért csak nem kár (csak mentek velük a jobbak is). Aztán nézzük tovább: hiányzó assetek, felcsicsázott fényelés, lecserélt modellek és sokkal laposabb rendezés bizonyos jeleneteknél. Teljességgel hiányzik a Revelations nevű komédiára kihegyezett képesség-tanulási jelenetgyűjtemény, ami viszont kiemelt feature volt annak idején.
Mindez új játékosokat nyilván egy pillanatnyira sem fogja izgatni, az ő szemszögükből nézve (mondjuk eleve a felújított első két rész után érkezve) ismét kapnak egy egészen tartalmas, komédia-elemekkel színezett bűnőződrámát, de ha még ennél is újabb belépőkre célzunk, azaz, olyasvalakire, aki nem ismeri még a szereplőket sem, eléggé elveszettnek fogja magát itt érezni. A történet a nagy hullámokat verő krízisek után játszódik, egy hisztérikus realizmusban pácolt szappanopera kellős közepén, amikor is a nagy vagányok a jóság és a helyes ösvény reflexiójában keresik az utat – van-e kiút az erőszak ciklusaiból (évekkel Druckman előtt), család, árvaság, felelősség, meg persze az okinavai kultúrsokk, ilyesmi.
Mindezek alatt valójában pedig szokás szerint szabadformás nyílt világú bunyószimulátor (eredetileg itt lépett be a vágás nélkül megtörténő harc), annyi melléktevékenységgel még így lecsupaszítva is, hogy nehéz a hézagosságáról meggyőzően ellenérvelni. A Kiwami 3, ha egyvalamit jól tesz, akkor az a súrlódásmentes és precíz játékmenet, kimagaslóan jó érzetű harccal. Ha a Ryu Ga Gotoku Studio poszt-Nagosi érájában nem képes kellő tisztelettel és hozzáértéssel nyúlni a múlthoz, egy biztos: azok, akik hátramaradtak és jelenleg többek között a Virtua Fighter új részén dolgoznak, tudnak valamit, és legalább az a széria jó kezekben van.
Mint minden remake esetén, itt is nagyítóval kellene összeszedegetni, mi az eredeti érdeme és hibája, mi az új változaté. Érkeztek itt olyan elemek, amelyeknek nem vagyok rajongója, meg olyanok is, amelyek nélkül el sem tudnám képzelni már Kiryuék kalandjait. És nincs mindenki annyira beágyazódva a cselekménybe, ahogyan én sem – féltucat részt megtapasztalni a széria felét sem fedi le. Így egyelőre azt is nehéz megítélni, hogy a Dark Ties nevű rövid (4-5 órás) nem túl vad eredetiségű miniepizód mennyi szálon kötődik a teljes narratívához. Mondják, hogy ez lesz az utolsó „Kiwami” rész, a többit pedig végre békén hagyják – jobb is így. Túl nagyra nőtt már ez a sorozat ahhoz, hogy szüksége legyen ennyi variánsra és mellékvágányra. Érezni a rajongók megosztottságát is, a nullánál már rezgett a léc, itt beszakadt a padló is. Technikailag, első blikkre nincs vele túl sok gond – csak ha elkezdjük felkaparni a múltját és emberi hátterét, akkor derül ki, mennyivel több is lehetett volna. Inkább szerezzétek be a PS4-es Yakuza Remastered Collection lemezeit, amíg még lehet.