„Who wants to live forever?” – tette fel a sajgó kérdést Freddie Mercury 1986-ban, mialatt a Hegylakó csicsás MTV-esztétikával felvértezve kardozta végig az évszázadokat. A Queen-dalból csak úgy csöpög az öröklét iránti bánatos vágyakozás, mert hát bólogathatunk mi bármennyit a „halál ad értelmet az életnek” amúgy nem igaztalan közhelyén, de tegyük a kezünket a szívünkre, ha leigázhatnánk a halált, boldogan megtennénk, ráérünk később is aggódni az évszázadok bénító ennui-ján, a katasztrófák és szeretteink elvesztésének terhén.
Talán ezért is tudnak iszonyú népszerűek lenni azok a szerializált történetek, amelyekben a szereplők jottányit sem öregednek, meghalni meg végképp nem méltóztatnak. James Bond soha nem fog trottyos vénemberként nosztalgiázni a régi hódításokon, a Ki vagy, doki? meg-megújuló kalandora is vidoran szökdécselhet végig telefonfülkéjével a téridő-kontinuumon. A Simpson-család 32. éve köszön be a borostyánba zárt Springfieldből. De nincs, ami olyan sikerrel dacolna az elmúlással, mint a szuperhősképregény: a csúszkáló idővonal révén jelmezes hőseink a konstans jelenben élnek, ha pedig neadjisten meghalnának, na bumm, majd feltámadnak pár tucat füzettel később, vagy ha az eladási mutatók ismét megkívánják.
Az X-Men mutánsai viszik e téren a prímet. Szinte mindegyikük meghalt legalább egyszer, de leginkább többször, szabad ki-be járásuk van a mennyországba és/vagy a pokolba, az anonim feltámadók gyűlésein nemhogy egy templom pincéjébe, de még egy sportarénába se férnének be. Az első X-Men füzet, amit valaha olvastam, és amivel végzetesen beleszerettem (az 1994-es Semic-féle 23. rész) A mutánsok végzete címet viselte; az első egy oldalas képkockán a rommá lőtt Rozsomák haldoklott. Mázli, hogy már kiskamaszként is fogékony voltam a melodrámára, mert az X-Men nem először és nem utoljára pecsételte meg hősei sorsát.
A 2019-ben elindult, a komplett képregényes X-franchise-t felölelő, radikális reboot egyik briliáns sarokköve pont abban rejlik, hogy az újragondolt széria szellemi atyja, Jonathan Hickman szervesen beépíti a narratívába, amit mi képregényolvasóként rég megtanultunk. A reboot-indító House Of X / Powers Of X összefüggő történetében – senkit ne zavarjon a dupla cím, ez egy 12 részes minisorozat – a mutánsok felfedezik az újjászületés módszerét, és ezt a helyzeti előnyt kihasználva, régi belső ellentéteiket félretéve saját államot alapítanak Krakoa szigetén. Az utopisztikus premissza fenekestül felforgatja a status quót, Charles Xavier hagyományos álmától, az emberi és mutáns társadalom asszimilációs együttélésétől egészen az újszerű geopolitikai bonyodalmakig és a mutáns társadalom gyökeres átalakulásáig.
Az nem kifejezés, hogy ez ráfért a franchise-ra, ami már jó ideje – minimum az MCU és az Avengers felfutása óta – a Marvel kegyvesztett mostohagyermekeként sínylődött. A Hickman vezette írógárda tagjai – Gerry Duggan, Benjamin Percy, Tini Howard, Zeb Wells, Vita Ayala – és rajzolói – többek között Pepe Larraz, R. B. Silva, Rod Reis, Matteo Lolli – kézzelfogható lelkesedéssel lubickolnak a jelenleg 8-10 párhuzamosan futó, önmagukban is élvezhető, de egymást erősítő címek adta szabadságban: végre el lehet rugaszkodni a csontig és azon túl is lerágott és visszakérődzött pár alapkonfliktustól. (A mutánsok győzködik az embereket, hogy éljenek együtt békében. Emberek: kösz, nem. Mutánsok szívnak. Vagy: Jó mutáns harcol a rossz mutánssal. Emberek: a jó mutáns nyakába varrják a rossz bűneit. Mutánsok szívnak.) Felfrissítő élmény ez, miután az elmúlt években (évtizedekben) valahányszor megpróbáltam újra becsatlakozni egy X-Men crossoverbe vagy relaunch-ba, olyan elánnal pattantam le a túlbonyolított, érdektelen történetmesélésről, mint a fastball special egy Sentinelről.
A példátlanul koordinált, remek alkotók kormányozta sztorifolyamba az elmúlt másfél évben becsúsztak persze így is mellényúlások – a hat részes Fallen Angels jóformán olvashatatlan –, de a heti megjelenések között mindenki megtalálhatta a neki valót: az Excalibur a mágia iránti igényt elégíti ki, az akciódús X-Force a keményebb vonalat képviseli, a fergetegesen morbid Hellionsban létrejött a mutánsok Öngyilkos osztaga, a Marauders feketepiaci és menekültügyi machinálásokat vegyít kalózos romantikával. Tavaly ősszel pedig elérkezett az észrevétlenül megalapozott első nagy crossover esemény, a X Of Swords, ahol, nos, az egész kísérlet könnyűszerrel dugába dőlhetett volna, mint annyi más korábbi, félresikerült crossovernél. Ehhez képest a COVID által megborított ütemezésű, maratoni, 22 füzetes event nemcsak az X-ek legizgalmasabb crossovere lett az Inferno óta, a Claremont-éra fénykorát idézve, hanem számomra egyenesen az elmúlt év fikciós csúcsteljesítménye, filmeket, sorozatokat, minden mást beleértve. Igen, ennyire szórakoztató, ennyire üdítő, ennyire izgalmas és meglepő volt.
A tét, szokás szerint, a mutánsok és a Föld valamennyi lakójának sorsa, nyilván ne adjuk alább: Apokalipszis – aki az új éra legszebb karakterívével gazdagodott – felveszi a kapcsolatot az élő sziget, Krakoa évezredekkel ezelőtt elszakadt testvérszigetével, Arakkóval, és vérszomjas hadseregre bukkan, amely civilizációnk eltörlésére fenekedik. Az Otherworld nevű párhuzamos, mitikus-mágikus dimenzió úrnője azonban közbelép, és felveti: mi lenne, ha a szembenálló felek párviadalokkal jutnának dűlőre. Kardok, bajnokok, meg minden. A Claremont-éra híveinek itt máris megdobban a szíve (Hold, Sötét Főnix, Siár Gárda, ugye), a crossover első fele pedig egyrészt a komplex, eposzi fantasybe illő mitológia kibontásával, a hazai felet képviselő mutáns hősök karakterközpontú felkészítésével, valamint egy csokor új gonosztevő bemutatásával telik. A crossover már itt is mesteri: az egy dolog, hogy a második részben felrúgják a halhatatlanság-sarokkövet, kapásból emelve a téteket; az se kutya, hogy több közkedvelt szereplőnk pazar önálló minisztorival gazdagodik (Vihar a Marauders #13-ban); az már pofátlanság, hogy fél tucat azonnal emlékezetes villaint skiccelnek fel az írók.
A crossover második felétől mindenki – én is – arra számított, hogy akkor füzetről füzetre sorjáznak majd a grandiózus, bombasztikus kardpárbajok. Nem ez történik. Hanem valami sokkal abszurdabb, meghökkentőbb, viccesebb. A Tini Howard kezében összefutó szálak tónusa végül nem az Uncanny-ből, sokkal inkább az első Excalibur-éra dimenziókon átívelő kópéságaiból merít. Valószínűleg ennek is köszönhető az event vegyes megítélése, ám az elvárásaim szembehugyozása okozta kezdeti csalódottság után kajla vigyorral élveztem a bajnokság svédcsavarjait. Vétek volna elspoilerezni mindet, legyen elég annyi, hogy ha azt hiszed, a divatbemutatón zsörtölődő Rozsomák látványa lesz a legszürreálisabb, tévedsz.
Az X Of Swords írói véletlenül se arrogáns dekonstrukcióval akarják kiszúrni a szemünket: a fináléban, miután kellően megbolondítottak minket, megadják a grandiózus, bombasztikus élvezeteket is, plakátra való splash page-ekkel és csoportképekkel. (A rajzoknál mondjuk a csúcspont egy oldal Joshua Cassarától a Wolverine #7-ből, tudni fogjátok, melyik.) Tudom, milyen nehéz beszállni egy barokkosan túlburjánzó, labirintusszerű képregényfolyamba. Megértem, ha valaki túl sokszor csalódott a franchise-ban; egy cipőben járunk. Mégse tudom visszafogni magam, mert ez az új éra, basszus, ez egy kisebb csoda, főleg ennyi csalódás után. Szíve van, lelke, esze, eredeti ötletei és gondolatai nemcsak saját múltjáról, hanem a mi jelenünkről is. Még nem késő fel- vagy visszaszállni erre a vonatra. Long live Krakoa!
Olvasási ajánló: Ha láttál már X-Men filmet, vagy kicsit is ismerős a fő konfliktusrendszer, bátran kezdj bele a House Of X / Powers Of X minisorozatba. Kevésbé érzed majd magad elveszve, mint gondolnád. Utána akár ugorhatsz is az X Of Swordsre – előfutár: az X-Men #12 –, és nyugodtan szemezgess a köztes időszak címei vagy gyűjteményes kötetei közül.)
