Orosz halottak: Vij

Film

Orosz halottak: Vij

Az egykori Szovjetunió területéről nem nagyon jöttek jó dolgok, de ha mindenáron kivételt akarunk találni, akkor az mindenképp a filmes alkotásaik. Bár az pártállam abszolút beállt a művészek támogatása mellé, de nem meglepő, hogy csak azok a filmek élték túl az idő vasfogát, amikben jobban dobogott a művészi önkifejezés mintsem a kötelező propagandaelemek kipipálása. Előbbiért könnyen megüthette bokáját a tisztelt rendező (Tarkovszkij sorsa emblematikus példa), így a kényszer sokszor kreatív megoldásokat szült. Az állam szemében abszolút idegen és ellenségesnek tűnő zsánerfilmet akarunk csinálni? Mi lenne, ha ezt egy irodalmi klasszikus köntösébe rejtve próbálnánk meg? Hát kábé így születhetett meg a Viy.

Konstantin Ershov és Georgiy Kropachyov 1967-es moziját az első szovjet horrorfilmként szokás aposztrofálni, de messze nem azokból a hatásokból épül fel, mint nyugati kortársai. A fantasy és az orosz folklór ötvöződése sokkal találóbb leírás, főleg azért is mert, az alapanyagnak számító Gogol-novella feldolgozásában az az Aleksandr Ptushko is részt vett, aki az orosz tündérmesék és mitológiai történetek filmre vitelének nagyatyja volt. A szellemek, boszorkányok, ördögök jelen vannak, de az ortodox keresztény közeg és annak letisztult minimalizmusa az, ami egy teljesen más szemléletet és megvalósítást hoz magával.

Históriánk főhőse Khoma Brutus (Leonid Kuravlyov) az enyhén szólva léha és bajkeverő papnövendék, akit tanulmányinak mestere a Rektor küld el egy megbízatásra. A helyi gazdag kereskedő haldokló lánya ugyanis őt hívatja, hogy lelki üdvéért imádkozzon, holott Brutus soha nem is találkozott vele. A pap megérkezésekor rémülten konstatálja, hogy a felravatalozott lány kísértetiesen hasonlít arra a boszorkányra, akinek csábítását egy korábbi éjszaka során elutasította. De kivágni már nem tudja magát, a gazdag apa hajthatatlan: Három átimádkozott éjszaka a templomban a koporsóval együtt vagy kemény büntetés. A három éjszaka alatt pedig minden földöntúli borzalom egyre nagyobb erővel támad Brutus-ra, akin idővel már a vakhit se nagyon segít. 

Érdekesség, hogy korántsem ez a szovjet verzió a legelső és legismertebb feldolgozása Gogol történetének. Mario Bava, az olasz horrorfilm talán legfontosabb rendezője pont ezt az egyébként ukrán vidéken játszódó népi legendát vette alapul az 1960-as Black Sunday-hez, viszont az ő nagyon szabados értelmezéséhez képest a Kropachyov – Ershov páros szinte betűhíven követi az eredeti kisregény cselekményét, a két film stílusa pedig nem is lehetne egymástól távolabb. Bava a barokkos vizualitás nagymestere, míg a szovjet változat letisztult, pőre puritanizmus (annak ellenére, hogy a Viy a színes film a kettő közül). Legyen az a gazdag kereskedő háza vagy a templomok belseje, a fák korhadtak, a festékek koptasak, arany és rikító színek sehol.

Az effektben és atmoszférában gazdag horrorfilmeknek már évtizedes hagyománya fejlődött ki ’67-re, de ez persze a nyugati országokban igaz. Amit a Viy-ben lát az ember, azt a kor és az ottani, erősen szabályozott közeg kontextusában kell nézni és elfogadni. Mert igen, a mostani ember biztos felkacag az első vetített hátterek láttán, viszont a speciális effektusok konzisztensen kiszolgálják a történetet és a film világát, arról nem is szólva, hogy a limitációkhoz képest egész kreatív megoldásokat is láthat az ember, repülő koporsóktól kezdve, az utolsó éjszaka groteszk szörnyáradatáig, ahol a maszkmesterek valóban kitettek magukért.  

Az egyetlen aspektus, ami talán megnehezítheti a film élvezetét a mai nézőnek az a nagyon hosszú felvezetés. Kábé 75 perc a teljes játékidő, ebből mégis több mint harmincötöt kell várnunk mire Brutus megkezdi az első éjszakát a templomban. Ha valaki azonban bírja az oroszosan lassú tempó általi gyűrődést, az talán még élvezheti is egy letűnt világ részletes ábrázolását melyben a népi hiedelmek és a szikár vallásosság kéz a kézben jár. A tájak, a kosztümök, a falvak és templombelső autentikussága abszolút toppon van.

Oroszlánkörmeit természetesen a három nagy szellemjárós szekvenciában villantja ki a Vij. A kamera egyre vadabb és vadabb körtáncot jár az imádkozó Brutus és a fekete hajú démoni szépség között, fekete macskák, kitörő ablakok, varázskört megrohamozó korporsó. Ershov és Kropachyov ügyesen fokozzák a látottakat egészen az utolsó nagyjelenetig, amit vér nélküli káoszában is hatásos és hátborzongató, mintha a Gonosz halott orosz előfutárát látná az ember.Hála Istennek, nem sikkadt el a régi idők kincseit megőrző és felújítandó filmrajongók szeme fölötte. A gyönyörűen fejújított, kristálytiszta Blu-ray kiadások által nyugodt szívvel fejest lehet ugrani a keleti blokk mozgóképtörténelmének egyik legérdekesebb epizódjába. Rettegni nem nagyon fogunk rajta, bizonyos aspektusait csúnyán megkapta az idő, de szürreális, kiszámíthatatlan természete, játékos ördöngösségé mai napig megadja a Viy-nek azt az eredetiséget, ami a kultklasszikusok alappillére.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza