Veteránok vérfürdője: VFW

Mindenki maga döntse el, mennyire jó dolog a popkultúrát végigtaroló retrohullám, ami nem kíván lenyugodni. 80-as évek feeling mindenhol: filmekben, sorozatokban, videójátékban, zenében, a neonesztétikum lassan már a csapot is megtömi. Én is már csak némi fenntartásokkal közelítek az ilyen alkotásokhoz, mert sokkal könnyebb üres villogásokkal nosztalgiázni, mint kellő ügyességel megragadni azt, ami különlegessé tette az évtizedet. A kreativitást, az őszinte egyszerűséget, a nyílegyenes, posztmodern kikacsintások nélküli megközelítést. Felidézheted az összes klasszikust, de ha te magad nem teszel hozzá valami extrát, a végeredmény nem haladja meg az „ezt már láttam, de sokkal jobban”-szintet.

Joe Begos is rájöhetett erre. A függetlenfilmes író/rendező korai alkotásiból már látszott, hogy megszállottja a horrornak, fejből vágja az összes kedvencét az ismert klasszikusoktól, az obskúrus VHS kultmozikig. Viszont se az Almost Human, se a The Mind’s Eye nem tudta lerázni magáról az „olcsó másolat” feelinget, amire nagyrészt még az alacsony költségvetés, a rossz színészek és az esetlen rendezés is rátett egy lapáttal. A fordulópontot a 2019-es Bliss hozta meg, amiben Begos elindult egy sokkal extrémebb stílus és hangvétel felé. A színvilág betegesen túltoltá vált, a gore effektek minden eddiginél gyomorforgatóbá, a hallójáratunkat roncsolt, pincemélyre hangolt gitárriffek robbantják szét. Mintha a korai Abel Ferrara találkozna Clive Barker-el. Ezt a fejlődést pedig tovább is vitte a VFW-be, ami nemes egyszerűséggel talán a kedvenc neo-exploitation filmem az elmúlt évekből.

Amerika a közeljövőben. A drogok egyre durvábbak, élükön a „Hype” becenevűvel, ami erőszakos vadállattá változtat bárkit, aki fogyasztja. Pokol az utcákon, kijárási tilalom esténkét, a szokásos disztópia. Az egyik ilyen éjszaka gyűlik össze néhány leharcolt öreg veterán a helyi klubba, hogy a régi szép időkre emlékezzenek. Aztán egyszercsak beesik egy fiatal lány (Sierra McCormick) egy táskányi droggal, amit elemelt a helyi drogcsászártól (Travis Hammer). Aki persze vissza akarja kapni, mindenáron, és ha kell, mindenkit felkoncol érte. Azonban az őrült, vérszomjas horda méltó ellenfelére akad az öregekben, akik az acélkemény Fred Parras (Stephen Lang) vezetésével kénytelenek újra harcba szállni.   

A VFW (ami a Veterans of Foreign Wars rövidítése) egyszerre építkezik a grindhouse és John Carpenter örökségéből, miközben végig kellően modern marad. Alapfelütését tekintve klasszikus ostromfilm, adott egy csapat szimpatikus szereplő, akiket zárt, szoros térbe szorít egy ellenséges erő. Utóbbi megpróbál betörni, hőseink megpróbálnak kitartani. Elképesztően egyszerű, mégis baromi hatásos felütés, ami már az 1959-es Rio Bravo óta jelen van, mégis vissza-visszatér, mert szinte lehetetlen elrontani, ha a rendező jól keveri a kártyákat. Klausztrofób beszorítottság, folytonos veszélyérzet, csoportdinamika vagy széthúzó paranoia, és persze kőkemény akció. Az egyik leghálásabb táptalaj a low budget rendezőknek, Begos pedig rendesen ki is használja az adottságokat.

Begos első jó húzása, hogy az öreg veteránok szerepeire kultikus karakterszínészek sorát toborozta össze: Stephen Lang, William Sadler, Fred Williamson, Martin Kove, David Patrick Kelly, de még George Wendt, a Cheers Norm Petersonja is jelenlétét teszi. Olyan arcok, akikről egy szemvillanás alatt elhisszük, hogy bajtársként járták meg a poklok poklát, és hajlandóak egymásért meghalni. A film első 25 perce türelmes felvezetés, egyesével megismerünk mindenkit, ellazulunk, magunkba szívjuk a kokainfüstös, apokaliptikus atmoszférát, hogy aztán Begos kitépje a féket és azzá a pattanásig feszült, őrült mészárszékké váljon, ami lejtőn lezakatoló tehervonatként vágódik az ember arcába.

Vannak itt kérem shotgun által szétrobbantott fejek, csonkolások baltával, láncfűrésszel, a vér megáradt folyóként spriccel mindenhova (néha egyeneset a kamerába), mégsincs paródiajellege a látottaknak, minden ütésnek, lövésnek ólomsúlya van. Mint egy klasszikus akciófilmben, csak minden kicsit jobban el van tolva az extrémben. Mindez a vérvörös és mélykék színeket lüktetően fölerősítő operatőri munkával és a búgó szintifutamokat nyers metállal ötvöző zenével együtt szinte vizuális LSD trippé teszi a VFW-et. A jobb fajtából, ahol tényleg van forgatókönyv, jó színészek, feszes rendezés és a szűk keretek okos kihasználása.

Ami még ad egy plusz kontextust Begos filmjének, hogy a szereplők által tulajdonképpen három háborús generáció találkozik: Fred és öreg társai a vietnámi, a melléjük csapódó Shaun (Tom Williamson) az iraki, míg a fiatal lány, Lizard már az otthon tomboló drogháború veteránja. A háború és vérontás pokla, amit Amerika évtizedekig exportált, most már saját határain belül zajlik. Gyilkolásra képzett fiai és lányai, akik hazatérve szellemmé válták és el lettek feledve – hát, most őrajtuk múlik, hogy változtassanak valamit, még ha ez látszólag nem több, mint felvenni a kesztyűt egy gyilkos söpredék ellen. Nekik állít vérmocskos és mocskosul szórakoztató emlékművet Begos és a VFW. Aljas szórakozás a javából.