Noha ennek a játszmának sosincs vége, az aktuális eredmények alapján annyi legalább bízvást kijelenthető, hogy a lelkesedésükre (legókockákból) katedrálist építő geekek, fanboyok átvették a vezetést az ellenük vaskalapban a pályára vonuló kapuőr-válogatottal szemben. Az egykor művelt körökben mélyen lenézett trash-filmek ma felújított kópiákat közreadó blu-ray-díszdobozokat kapnak, hentaiból még egy katolikus egyetemen is írhatunk disszertációt, a black metal elismert teljesítmény, mint Coltrane vagy a Beatles dolgai, és ugyan ki gondolná úgy 2021-ben, hogy a videojátékok helye valahol a hinta és a homokozó között volna? A fénykardozó-cosplayező fiúk és lányok emancipációs- és szabadságtörekvéseinek elismerése méltó sikeressége mögött persze láthatóak a repedések is, ezek döntő többsége azonban (például és mindenekelőtt a gátlástalanul nosztalgikus odafordulás a 80-as évekhez: Star Wars– és Ghostbusters-újratöltések, Ready Player One, és így tovább) pusztán esztétikai természetű bajokat jeleznek, miközben lehetnek-lehetnének ezen a terepen bizony sokkal durvább és messzebbre ható ügyek is. Egy ilyen veszélyre próbálja felhívni a figyelmet a maga eszközeivel a VHS Nasty című dokumentumfilm.
A video nasty a 80-as évek Angliájában volt gyűjtőneve mindazoknak a vadabb, véresebb és jellemzően olcsóbb mozgóképes alkotásoknak, amelyek annyira kiborították a kor konzervatívabb beállítottságú apáit-anyáit, gyermekvédelmi szervezeteinek vezetőit és politikai döntéshozóit, hogy hamar a masszív cenzúra, vagyis a filmek betiltása vagy durva megcsonkítása mellett döntöttek. Video nasty voltaképp bármi lehetett Fulci oszladozó élőhalottjaitól Wes Craven Az utolsó ház balra című, sötét erőszakspirált felmutató klasszikusán át a Gestapo’s Last Orgy-típusú nazisploitationig, a lényeg, hogy valaki figyelmes szemmel megsejtette benne (vagy mint a Driller Killer esetében: meglátta a videokazetta borítóképében) a lehetőséget a brit társadalom morális romba döntésére. Az állampolgárok csecsemőnek nézése pedig bármily nevetséges gyakorlat is, azért jó húsz évig csak érvényben maradt a szigetországban.
Ennek folyamatáról, állomásairól, a cenzúra mellett szóló érvekről, a kapcsolódó parlamenti vitákról, a megannyi terepen elvégzett alapos kutatásokról, a leghírhedtebb esetek, például a James Bulger nevű kisfiú meggyilkolása részleteiről, a média szerepéről, illetve a hülye nevű kategóriába besorolt horrorfilmek alkotóinak reflexióiról semmit sem tudunk meg a VHS Nastyből, amely így pont olyan mértékű (azaz szinte teljes) kudarc, mint a cenzorok egykori erőfitogtatása, amely azonnal gazdagon virágzó feketepiacot teremtett Angliában.
Ez utóbbi az egyetlen réteg, amelyről a video nastyk gyűjtőitől (közülük ma többen is hasonló szellemiségű mocsokságok rendezői) viszonylag sok mindent hallhatunk a felszabadítóan felforgató Ferrara/Deodato/Hooper/stb.-filmek szellemiségét megcsúfolva halálosan unalmasan felépített, formailag is totálisan fantáziátlan (de azért egy hibás vhs-szalagokat megidézőnek szánt béna filterrel megküldött) beszélő fejes dokuból. Mindenkinek voltak rettegve nézett kedvencei, mindenki vagyonokat fizetett egy-egy vágatlan verzióért, és a korban uralkodó bornírt nézeteket cáfolva senkiből nem lett sorozatgyilkos pusztán azért, mert 10 évesen, idegességükben röhögcsélő barátai társaságában egy agyonmásolt kazettáról megtekintette suli után az Anthropophagust. Ez úgy 15 percnyi érvényes mondanivaló – a másfél órás dokumentumfilmben. Utána már csak ugyanazt ismétli újra és újra mindenki, egészen a végkimerülésig.
Egyetlen oldalról egy ilyen összetett, távolról sem csak a filmgyártáshoz és -gyűjtéshez, hanem a társadalmak önfegyelmezésének kulcskérdéseihez is szorosan kapcsolódó témát képtelenség értékelhető módon megközelíteni. Akár szurkolói vagyunk a véres provokációban utazó filmeknek, akár ellenségei, kutassuk fel az érintett műveket, gondolkodjunk kicsit el róluk (és önmagunkról), és esetleg olvassuk el az Ill Effects: The Media Violence Debate című nagyszerű, sokszempontú tanulmánykötetet. Mert ha meg akarunk, elég sok mindent meg is tudunk érteni. Ezzel szemben a VHS Nasty úgy beszél a sokféle hang szabad zengetésének nagyszerűségéről, hogy ő maga senki mást nem kíván meghallgatni, aki a saját szűkebb köröcskéjén kívül áll.