Na most már elég. Komolyan. Hogy egyetlen év ennyi jó, sőt kiváló, sőt szenzációs videojátékot szüljön, ez már túlzás. Hová tegyem a cinizmusomat? A sutba.
A Super Mario Wonder, innentől Smüv az első 2D Mario játék a 2012 New Super Mario Bros U óta. Az U arra utal, hogy Wii U-ra készült, a még a konzolhistória hányatott sorsú konzoljai közül is kiemelkedő ügyetlenséggel megálmodott és piacra bocsátott konzolra. Szóismétlés, tudom, nem érdekel. Emlékszem, mikor elmentünk Wii U-t venni, a barátnőm gyengéden megpróbált lebeszélni, még a karomra is rátette a kezét, hogy visszafogjon. Mindig ő volt a bölcsebb.
Rőpke 11 évnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy a Nintendo újabb 2D Mariót eresszen útjára, ezúttal már természetesen a Switchen. A konzolon, amely megmentette a cég reputációját attól, hogy elkönyveljék őket a múltban fuldokló fejlesztők normális businessplanre képtelen fejezetének. A Switch hihetetlen játékok, igazi instant klasszikusok sorát szülte (meg persze 6 tonna third party szemetet), és ezen klasszikusok sorába nyugodt szívvel besorolhatjuk a Super Mario Wondert. Nem semmi a cucc, és ami a legjobb benne, hogy a Nintendo kiírthatatlan különcködési hajlama, a furcsában való könyékig kotorászása emeli a konkurencia feje fölé.
“Mi a játék sztorija?”, kérdezheted, erre én adok neked egy maflást. Mario játékban történet után kutakodni, ember vagy te? Bowser elrabolja a hercegnőt, aztán uzsgyi utána. Mindig ez van, kisebb változtatásokkal. Na jó, igaz ami igaz… a Wonderben egy bizonyos wonder flowert rabolnak el a csaj helyett – egyrészt azért, mert Princess Peach választható játékos karakter, másrészt pedig azért, mert az egyes pályákon összeszedhető csodavirágok hozzák el a játék legszimpibb újítását, az adott pályát teljesen megváltoztató, színpompás, csudavicces káoszba taszító őrületet.
Szintén újdonság, hogy az egyes pályák megpróbálnak a játék világépítésébe kontextuálisan beleilleszkedni. Példa: a 4. világban össze kell állnod egy un. poplinnal (a Smüv új karaktereinek egyike), buddy-cop style, és együtt kell három romos pályán végigügyeskednetek – célotok, hogy a poplin haverjait, akik/amik egy bányabalesetben bentszorultak, megmentsétek. Hasonló kis narratív ötletekkel van tele végig a játék, és ez olyan mesélős védőhálót rak a mechanizmusok és a vizualitás alá, ami eddig hiányzott a 2D Mariókból. A játékos ezektől tényleg úgy érzi, hogy van egyfajta koherencia az egész alatt.
Bár a pályák témalebontása nagyon nem különbözik a szokásostól, a részletességük és kidolgozottságuk az eddigi legjobb, ami, hiszen a Nintendóról beszélünk, egyben azt is jelenti, hogy szenzációsak. Hogy visszatérjek a 4. világhoz: ezek a sivatagi pályák (is) tele vannak láthatatlan zugokkal és kitérőkkel, amelyek egy rejtett templomhoz vezetnek. Szinte FromSoft színvonalú magabiztosságról beszélhetünk itt: a fejlesztők hisznek annyira a profibb játékosokban, hogy a játék jelentős részét teszik a casualoknak nem stikából elérhetővé – de utóbbiak számára is biztosítják a pálya későbbi újrajátszásának végtelen lehetőségét. A Smüv rengeteg vadiúj, szórakoztató karaktere, Florián herceg meg a poplinok, szintén ezért születtek, hogy a játékos újra meg újra visszacsalinkázzon hozzájuk. Sokkal viccesebbek, mint a Mushroom Kingdom hasonló bandája.
A mechanizmusok nagyjából a szokásosak: fussál, ugorjál, csússzál, aztán a pálya végén kapaszkodj a zászlórúdra. A badge-mechanizmus, amely különböző, választható csilivili képességek (grappling vine, parachute cap, stb.) használatát teszik lehetővé, az akadályok leküzdését változatossá, még a szokásosnál is szórakoztatóbbá teszik. Túlzás lenne olyan kifejezésekkel dobálóznom, hogy “megunhatatlanná”, pedig jelen pillanatban itt tartok… A pálya közepén meg ragadd magadhoz a Wonder Flowert, és kösd fel a gatyádat! Mert abban a pillanatban, hogy megszerzed, összedől a kvázi-rend és a világ ezerféle irányba tombolja szét magát. Ezeken a kaotikus betéteken jobban szórakoztam, mint bármelyik vígjátékon idén. Az egyediségnek és eredetiségnek olyan kreatív agyrobbanásai ezek, általában valamilyen jóféle melódiával aláfestve, hogy visszacsalogatnak most is, ezekben a percekben hogy ezeket a sorokat írom, a Switch elé. Nintendo, na… nem semmik.
A Smüv könnyű. Onnan tudom, hogy a hozzám hasonló platformer-béna is le tudta küzdeni. Meg úgy általában a szakmai sajtó is eképp jellemzi. Ezért a “profik” nem biztos, hogy a szívükbe fogják zárni. Bár ha videojáték-profiként jellemzed magadat, az eléggé loser shit.
A grafikai megvalósítás csúcs-csecse-színbonbon-ötlet-minden-négyzetcentiméteren. Fájdalmas szép, kommersz zsenialitás. A zene viszont, a Wonder Flower káoszt aláfestő betéteken kívül messze nincs például az Odyssey, a Yoshi’s Island vagy hasonló klasszikusok színvonalán. Jóval kevesebb az igazán fülbemászós dal, ha van egyáltalán. Soundtrack csöppet funkcionálisnak érződik.
Ennek ellenére, és olyan 2023-as közönségsikerek ellenére/mellett, mint a Zelda Tears of the Kingdom vagy a Baldur’s Gate 3… nekem az év játéka. (A Starfield mekkora egy fos volt már, hát nem?)