Pedig olyan jól indult. Tizenkilencedik századi Amerika, friss házasok, egy szokatlanul igényes és szokatlanul üres hotel. Udvarias férfi üdvözli őket, bemutatkozik: Henry Howard Holmes. Honnan ilyen… oh a francba, csak előszökkent a sorozatgyilkos-katalógusomból, hogy kiről van szó, ez a Murder Castle-csávó, nem? Amerika első és legproduktívabb mészárosa. A friss házasok nem élik túl, ugye?
És bár kimondottan kedvelem ezt az érát, sajnos ez csak egy rövid prológus, amelyben nagyon egyszerű mechanikákat kapunk hosszú-hosszú átvezető videók között – ugrunk az időben egy jóval kevésbé érdekes korba, jóval kevésbé érdekes karakterek közé, de még a játékmenet sem indul be jobban.
Bevallom, ez az első játékom a The Dark Pictures antológiából, amely különböző interaktív, bár inkább filmes rémtörténeteket fog össze, közös pontjuk pedig a Kurátor (Pip Torrens), aki, mint Alfred Hitchcock vagy Jonathan Frakes, díszes kis szobájában lemondja a kis monológját, hogy mi jön most. A filmszerűen lefolyó sztorikban tehát rövid felfedezős részek, döntések és gyors reakciót kívánó gombnyomogatás fogja eldönteni, ki éli túl a végén, ki nem. Ez a közös nevező.
Na most, a The Devil in Me valahogy azt hozta ki belőlem, hogy atyaég, remélem, mindenki meghal, abban legalább lesz valami szórakoztató – egy dokumentumfilmes csapatot követünk, akik Holmes kacifántos henteskastélyának replikájához érkeznek, és nyilván nincsenek biztonságban. Egy ilyen, már-már Scooby-Doo jellegű felütés nyilván imponál nekem, csapdákkal és rejtett titkokkal teli izolációs gyakorlat, hadd szóljon… de nem szól.
Feszültségnek nyoma sincs. Hosszú, unalmas séták, kellemetlen karakterek társaságában. A prológus remek direkciója és fantasztikus felépítése után azonnal darabjaira hullik minden. Nagy fordulatai a szememmel együtt fordulnak ki helyükről, közben pedig sivár, lelketlen úton jutunk el az egyáltalán nem túl érdekes horror-jelenetekig. Ebben a vontatottságban pedig leginkább az okozza a feszültséget, hogy milyen furcsa hiba csúszik be legközelebb.
Nem egyszer a karakterek animációja konkrétan megáll, majd ugrik előre, de olyan is előfordul, hogy vagy a felirat, vagy a hangsáv nincs a helyén, esetleg bizonyos gombok nem működnek, amikor működniük kellene. Az általános minőség azt engedi sejtetni, hogy ezek a rendszeres időközönként legyártott interaktív filmek egyre kevesebb időt kapnak (bár nem az antológia része, de fél év sem telt a stúdió legutóbbi játéka, a The Quarry óta), tekintve, hogy az előző hármat Halloween-re időzítették, most ez a plusz egy hónap sem segített. Mi ez az egészségtelen futószalag-mentalitás?
Pedig amúgy lenne itt mit szeretni, a dialógusok, bár érdektelenek, hitelesen vannak megírva, a színészek jók (Jessie Buckley-nek kifejezetten örültem, de John Dagleish Holmes-játéka is perfekt), a környezettervezés és díszletek kiemelkedően szépek. De mivel ezt a játékot leginkább nézni kell, kiemelten fontos, hogy az animációk is eladják az immerziót, de attól ez még igencsak messze van. A döntésekkel kapcsolatban sem mindig éreztem a feszültséget, a tétet, nem voltak olyan szituációk, hogy „uh, ezt látnom kellett volna előre”, ami pedig egy ilyen típusú játéknál igencsak jól jönne.
Van egy felemás érzetem, mert szeretném szeretni ezt a történetet, ezeknek a tereknek a felfedezését, de most vagy magával a megközelítéssel van bajom (és igen, én azért szeretek mozogni, fel-alá szaladgálni, beledörgölőzni mindenbe), és egyszerűen csak nem nekem valók ezek a passzívan adagolt sztorizások, vagy a The Devil in Me még saját műfajában is a közepesebbek közé tartozik (az előzőeket nem ismerve mit állítsak itt?).
Aztán eszembe jutnak a TellTale-játékok és a Life is Strange-sorozat, így máris valahogy magabiztosabban mondhatom, hogy ennél lehetne jobb színvonalra is lőni, legalább a karakterek terén. De még közepessége és vontatottsága mellett is úgy érzem, hogy a The Devil in Me egy relatíve ártalmatlan, és „egynek elmegy” típusú, ülős-nézős-nyomkodós „American Horror Story”, nem teljesen rossz, de hogy valami rossz van benne, az nem kétséges.
Viszont arról is meggyőzött, hogy ebben az antológiaformátumban lehet fantázia, lehetnek benne remekművek, mert tulajdonképpen minden adott hozzá – azt csak az eddigiek ismeretében lehetne megmondani, hogy ez a negyedik darab mennyivel marad alul a többitől vagy hogy mennyire reprezentatív a teljes sorozathoz képest. Akárhogy is, ne itt kezdjük az ismerkedést se az antológiával, se a műfajjal, vannak ennél jobb interaktív filmek a piacon.