Nem szokásom téteket hamar megtenni, elvégre még van hátra három hónap az évből. De a reakciókat olvasva szerintem kijelenthetem, hogy az Eleven kór-nál nem lesz megosztóbb horrorfilm 2021-ben. Őrjöngő lelkesedéstől, a Mi-ez-a-ZS-kategóriás-fostalicskáig mindent lehet róla hallani, ami abban gyökerezik, hogy teljesen másfajta film, amit az előzetes és a rendező filmográfiája által várna az ember. James Wan valamikor az előző évtized környékén rendezkedett be az elegánsan (sokak szerint pedig modorosan) megrendezett, patikamérlegen kiszámolt riogatásokkal felvértezett démonűzős-kísértethistóriás franchise-ok elindítására és babusgatására, amiket időnként megszakít egy nyári blockbuster legdirigálásával. Két Démonok között és Insidious folytatás között egy Aquaman, nem kell pénzügyi zseninek lenni, hogy kiszámolja az ember, mekkora üzlet ez. Az Eleven kór azonban csak látszatra folytatja a sormintát, valójában egy 180 fokos fordulatvétel.
A maláj származású Wan-ra amúgy is jellemző a műfajon belüli mozgás, hogy próbál minél kevesebbszer ugyanabba pocsolyába lépni. A Fűrész rozsdamocskos, gyomorforgató grime-thrillere után nem szerződött le egyből a folytatásokra, hanem három év múlva rendezett egy gyilkos babákról szóló, visszafogottabb, klasszikusabb horrort. Utána jött a 70-es évek terepe Az elcserélt gyermek és A rettegés háza (Amityville Horror) hagyományin továbbmenő Conjuring -univerzum, ami alapján már be is skatulyázta az ember. Na pont ezt a skatulyát rúgja fel mostani filmje, ami gyakorlatilag turmixba teszi a 20. század utolsó három évtizedének összes horrorfilmes vadhajtását, és az arcunkba robbantja. A video nasty vérgőzös szellemét idézi meg, nagystúdió égisze alatt.
Madison Lake (Annabelle Wallis) élete nem éppen tejfel: Két éve próbálja házasságát megmenteni, terhességei sorba vetéléssel végződnek, lelkileg a padlón. Aztán egy fizikaivá váló házastársi vita után a szarvihar maximálisra kapcsol: Az éj leple alatt egy titokzatos, hórihorgas idegen kicsontozza férjurát, őt magát is megtámadja, de valamiért életben marad. Az újabb traumát még feldolgozni sincs ideje, mert hamarosan borzalmas látomások kezdik éjjelente kísérteni. Amikben testéből kilépve látja, hogy támadója kaszabolja-csonkítja következő áldozatait. Akik valamilyen módon kapcsolódnak hozzá, eltitkolt gyermekkorához és a gyilkoshoz is. De mi lehet a kapcsolat? Tényleg létezik Gabriel, a pusztító rém, vagy csak Madison megbomló elméjének kivetülése? Csúnya meglepik várnak az alagút végén.
A stúdió és a rendező egyaránt kérték a kritikusoktól, hogy ne lőjek le a nagy csavarokat a közönségnek, és bár az Elvetemült kór elborult és hajmeresztő fordulatait a nagyközönség sorai között megélni tényleg élmény lehet, de a lényeg nem itt van. Nem a szkript csűrés-csavarásai teszik igazán emlékezetessé (a rutinos rókák szerintem ki is találhatják), hanem a tálalás. Modern amerikai stúdiófilmben ugyanis piszok ritkán lát az ember ilyen vad és féktelen stíluskavalkádot, ahol a természetfölötti elemekkel teli slasher találkozik a creature feature-el, a kísértetsztorik atmoszférájával nyakon öntve egy adag cronenbergi body horroral. De a műfajzsonglőrködés még csak egy elem Wan fegyvertárában, a rizikósabb az az öniróniához, önparódiához közeli, de attól mégis egy lépést távol tartó hangulat.
A villámlással megvilágított elmegyógyintézetben játszódó nyitány, a szándékosan eltúlzott színészi játék, az abszurd fordulatok jelzésértékűek. Nem tudjuk, hogy rettegjünk vagy elnevessük magunkat, de a cél az, hogy szórakozzunk. Wan pontosan azt hozza itt be, ami kortárs amerikai horroban szinte tiltólistán van: A camp-et. Pontosan ez az, amiért sokaknak a torkán akad vagy fog akadni az Elvetemült kór, és ez még a végjáték előtt van. Az utolsó fél óra, ahol végleg leszakad a lánc a habzó szájú rendezésről és elszabadul a pokol. Ahol egyszerre lesz megidézve Sam Raimi tomboló energiája, a korai Peter Jackson akasztófahumora és az ázsiai színtér szabályok nélkülisége. Mindez a 80-as évek olasz horrorait megidéző (nem, NEM a giallokat, bármennyire ezt sulykolják a külföldi kollegák), színpompás, szintén eltúlzott látványvilággal és őrülettel. Fulci vagy Michele Soavi elégedetten bólogatnának.
Ez teszi számomra abszolút szimpatikussá és élvezetessé. Pontosan az a hatásait (vagy nyúlásait) bátran felvállaló, a konvenciókba beleszaró, ötletekkel és energiával teli attitűd jellemzi, mint számos low-budget miniklasszikust, ahol a törekvés, a lelkesedés átüt a képernyőn. Tökmindegy, hogy bizonyos elemei félremennek, nem működnek, hogy a forgatókönyv helyenként foghíjas. Oda kell tapasztani a néző szemét a képre, olyasmit mutatni, amitől leesik az álla és azt mondja: „Ezt, ennyiből?” vagy hogy „Mi a faszt láttam?”. Csak itt persze volt pénz dögivel, Wan pedig ki is használja az előnyét. Képkompozíciós érzéke továbbra is vérprofi, lendületes, kamerája suhan, pörög, letámad, gore-szekvenciái tocsogósak, ördögién gonoszak, de sose érződnek öncélúnak. Mert itt minden totális excess, style is the substance. Sajnos a közönség nem nagyon vevő az ilyen elvetemült kísérletezésre. James Wan a korábbi filmjeit nekik csinálta. Ezt nekünk, zsánerínyenceknek.