Miután Steven Spielberg 1975-ben kasszát robbanott a Cápával, egy ideig mindenki emberre támadó állatokkal riogatta a jónépet. Medvék, halak, rovarok, kutya, anyámkínja, minden megvolt, amit egy pénzéhes producer/rendező ellenünk fordíthatott. Ennek a pár éves hullámnak egyfajta stiláris végpontja Russell Mulcahy 1984-es debütálása a Razorback, amiben ezúttal egy óriásira nőtt vaddisznó tizedeli az ausztrál préri lakosságát. Végpont olyan tekintetben, hogy ez a film már meg se próbál finomkodva feszültséget építeni. Ajtóstól ront a házba már az első perctől fogva, képsorai felöklelnek és széttépnek.
Peter Brenann regényét a veterán Everett De Roche írta filmre, ami nem lehetett túl megerőltető meló, papírvékony a sztori, még a zsánerhez képest is. Akad egy csinos amerikai riporternő (Judy Morris), aki Ausztráliában forgatna doksit a kenguruvadászatról, amikor egyik este kocsijával balesetet szenved és rögvest vacsorája lesz egy óriás méretű, abnormálisan agresszív vaddisznónak. Vőlegénye, Carl (Gregory Harrison) persze utánamegy, hogy megtalálja, ami hamar egy bosszúszomjas idős vadász (Bill Kerr), annak csinos segítője Sarah (a tündéri Arkie Whiteley, Isten nyugosztalja) és két helyi tahó mellé sodorja. Gyorsan szembe is kerülnek az óriásdöggel, ami ellen még a nagykaliberű puska is annyit ér széldzseki a tornádóban.
Kábé ennyire cizellált és komplex a Razorback. Megnézéséhez és élvezetéhez nem a bukdácsoló, logikátlanságoktól hemzsegő narratíva a kulcs, hanem ahogy a filmszalagra szó szerint rá van öntve. Elképesztően plasztikus, büszkén öncélú, a 80-as évek videóklipp-esztétikumának vérgőzös mennybe menetele. Ami nem csoda, ha figyelembe vesszük ki ült a rendezői székben. Russell Mulcahy úttörője volt a videóklip műfajának, aminek egyedi képvilága a zenés műsorokon és a tévén keresztül szép lassan Hollywoodba is beszivárgott. Elton Johntól kezdve, a Duran Duran-on át Bonnie Tylerig a popszakma krémje dolgozott vele, gyors vágásai, lendületes kocsizásai és hiperkontrasztos megvilágításai iskolateremtőé váltak.
A Razorback ennek a megközelítésnek az egész estés transzfúziója. Style-over-substance agymenés, ami orrba-szájba-farba nyomja a képi trüvájokat és ezek teszik emlékezetessé. Ausztrália itt nem szimplán másik kontinens, hanem egy másik bolygó és Dean Semler operatőr-legendánál (Mad Max 2-3) nem volt jobb ember ennek megvalósítására. Narancs-mélyvöröset festő naplementék, kietlen prérikről készült gigantikus totálok, csontok, drótkerítések, vészjóslóan forgó szélkerekek, homokban-sárban kúszó szereplők, de mindez még babapiskóta az éjszakai jelenetekhez képest. Amikben szikrázó, acélkékes ufófények világítanak meg mindent, ember és állat sötét sziluettként táncol előttünk, ezerrel pörög a ködgép, sokszor azt se tudjuk hol vagyunk. Az érzékekre ható, mozgóképes antirealitást tolja ki Mulcahy filmje a maximumra, kábé úgy ahogy a német expresszionizmus évtizedekkel korábban. A forma a tartalom, minden más mellékes.
A mostani szinte puritán képi világú horrorokhoz képest a Razorback fékevesztett szürrealitása szabályosan úgy fog hatni, mint a 220-as áramütés. Az Outback egy absztrakt, poszt-apokaliptikusan lepusztult vidék, ahol minden alkoholizáló helyi ferde szemmel néz rád, az autóutak végtelenbe vezetnek, a patkányképű, eszelősként vihogó kenguruvadászok Mad Max-es rohamkocsival járják a vidéket. Az óriásdisznó mitikus megállíthatatlan erő, amiből sokáig csak részleteket, vicsorgó fogakat látunk, teljes valóját pár villámvágásban, mintha nem is lehetne emberi ésszel felfogni rettenetes mivoltát (mondjuk ennek inkább az az oka, hogy a forgatáson használt gépszörny legalább annyira megbízhatatlanul működött, mint Spielberg cápája). Totálisan az a pokol, aminek a hülye bunkó amerikai elképzeli Ausztráliát, csak erre szándékosan rájátszik a film.
Gregory Harrison karaktere mondjuk kanadai, de ő is rendesen megjárja. Szakadt ruhában, étlen-szomjan terfeng a sivatagban és azt hallucinálja, hogy egy földből kikelő vaddisznó-csontváz röhög rajta. A végső leszámolás egy kísértetházszerű mészárszéken játszódik (mily szimbolikus, állat és emberhús egyszerre szakad), ahol gépek kattognak, láncok csörögnek, ömlik a víz és füst, Iva Davies zeneszerző vadul csapkodja szintetizátorát és Mulcahy úgy prezentál mindent, mintha a Nostromo fedélzetén lennénk. Nem tudom mi a szart szívott ez az ember a 80-as években, de hál Istennek jóideig nem állt le vele. A Razorback primitív, de pokoli látványos és élvezetes horror-drogtrip, remek példája annak, mennyire hiányoznak a képfetisiszta őrültek a kortárs tömegfilmezésből.