Láttam egyszer fiatalon, láttam még egyszer érettebb fejjel, de a véleményem változatlan maradt: nem volt egy kimondottan jó film az 1988-as Gyerekjáték. Egyetlen igazi ütőlapja a főszereplő Brad Dourif színészi játéka lehetett, ehhez képest a játékbabába költözött sorozatgyilkos nagyon keveset szerepelt saját filmjében. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem volt megoldva rendesen Chucky mozgékonysága, kifejezőképessége, mindig mértékkel, kínos ügyetlenséggel bukkant fel. A legendás fojtogató inkább csak egyfajta karaktervázlat maradt, a film maga pedig felejthető, üresjáratokkal teli thriller.
A Gyerekjáték 2 (1990) mintha az első másodpercétől tisztában is lenne azzal, hogy ide nagyobb lendület kell, azonnal sebességet és elbeszélésmódot vált – nyilván, az igénytelen, olcsó és morbid szórakoztatás felé, de nem botlik meg közben, sőt. Ügyesen felismeri, hogy Brad Dourif karakterének itt sziporkáznia kell, a költségvetés, a kreatív szabadság pedig mindezt immár lehetővé teszi. A rendezői székbe az első rész társszerzője, John Lafia ül (különös pályafutású, tragikus sorsú fickó), és már a címszekvencia montázsában lefekteti ennek az új filmnek az alapjait Graeme Revell nyomasztó, de intenzív, grandiózus zenéjére. Egy macabre, pimasz, szenzációs slasher ígérete ez, ami ugyan közelebb araszol a komédiához, de még a hűvös, nyolcvanas-kilencvenes évek határán álló horror keretein belül. A szétroncsolt baba újjászületésével és villámokat szóró szemével illusztrált camp ezt ígéri: jó lesz.
Charles Lee Ray, vagy ahogy játékbaba-testben tovább él: Chucky a slasher-tradíció egy különös figurája, azok közé a gyilkosok közé tartozik, akik jól láthatóan élvezik a művészeti önkifejezésnek ezt a nem éppen konvencionális formáját, emiatt leginkább talán Freddy Krügerhez hasonlítható. Freddy persze egy természetfeletti entitás, nem kell azzal foglalkoznia, hogy a szórakozásának tétje volna – Chucky (bár későbbi részekben gyakorlatilag ő is azzá válik) viszont csak a természetfelettivel való szerencsétlen kapcsolódása miatt változott át, így minden harsány megnyilvánulásában benne van az is, hogy veszélynek teszi ki magát. Tankönyvi példája a pszichopatáknak. Új teste, amennyire hátrány, annyira meghökkent minden áldozatot, hogy talán pont ez a kis feldolgozási, mit-is-látok-éppen időintervallum adja meg a lehetőséget, amit Chucky vihogva kihasznál a felülkerekedéshez.
A második rész ezeknek a kis reakcióknak bámulatos kollázsa. Visszatér az első rész gyerek-karaktere, Andy Barclay (Alex Vincent), akinek nyilván senki nem hisz. Új nevelőszülőkhöz kerül, és itt egy pillanatra kapunk egy még az előző rész eseményeitől rettegő, de már egy jó szándékú közeg felé óvatosan közelítő, komplexebb áldozat-karaktert. Történnek körülötte dolgok, amelyeket hol ő követ el véletlenül, hol a visszatérő Chucky – mindegy is, a felnőttek az ilyen hülyeségekre amúgy sem figyelnek oda. Minden az ő hibája lesz.
Itt a film, a maga terjedelmi és zsánerbeli korlátjaihoz képest egészen hiteles, melankolikus miliőt teremt meg Andynek. Új nevelőszülei szigorúak, de nem rosszak, nekik is nehéz. A srác remek szövetségest talál mostohatestvérében, Kyle-ban (Christine Elise), ő pedig alkalmat szolgáltat egyfajta kódváltásra a tini-slasherek felé, kapunk végre egy „final girlt”, aki a nagy Chucky-filmográfia legvégén egyébként vissza is tér. Nem véletlenül: kimondottan olyan szereplő, aki Chucky-hoz hasonlóan dacos, lázadó, de benne ez nem a pusztítás, hanem a védelmezés üzemanyaga.
Andy tehát jó kezekben van még akkor is, amikor Chucky módszeresen lemészárolja új nevelőszüleit és az új tanárját is (kis konyhapszichológiával még bele is olvashatjuk, hogy mindazokat, akiket Andy eleve elutasított): a végső összecsapás egy ízlésesen nagy, izgalmas díszlettérben történik: a babagyárban. Itt a Good Guys-babák dobozának rikító, kommersz színei mögött súlyos, lélektelen gépezetek munkálkodnak, mintegy tükrözik annak a kreatúrának a lényegét, amivé Chucky lett – mint itt és most kiderül, végérvényesen.
Charles Lee Ray egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy visszakerüljön embertestbe, Damballához intézett kántálása (remek vizuális effektusok közepette) sajnos csődöt mond: ő maga megszűnt létezni, létrejött Chucky, aki a játékbaba, és semmi egyéb. Nincsenek különösebben izgalmas fordulatok ebben a lefolyásban, de valahogy ez a ripacs őrültség itt egy pillanatra elhalkul, egy kicsit komolyan vehetjük a dolgot, mert Chucky megérti a helyzet súlyosságát.
Bár a tinilány és a kisfiú megmenekülnek, emlékezzünk a film elejére: Chucky megsemmisítése sem garancia semmire. Nem mondok ezzel meglepetést – bárki, aki megnézi a karakter IMDb-oldalát, láthatja, hogy Chucky ezután évtizedes kalandokra indult, hosszú kihagyások után érkezett meg mindig új – hol borzasztóan rossz, hol érthetetlen, hol egészen korrekt – folytatásokban.
És bár minden új kalandjának értem az indokát és innovációs szándékát (leszámítva talán a langymeleg harmadik részt), egyiknél sem éreztem azt a kreatív energiát és az ebből elképzelt, ám meg nem valósult elképesztő potenciált, mint a második rész rövid, lényegre törő terjedelme alatt. Chucky ebben a folytatásban volt a legkomplexebb (motivált, esendő, de egy pillanatra meg nem torpanó) karakter, ebben a részben voltak adottak a körülmények egy izgalmas, valamilyen szinten érthető történethez, emellett egy egészen jellegzetes pillanatkép a kilencvenes évek elejéről (még Grace Zabriskiet is elcsíphetjük!).
Hogy jó film-e, arról megoszlanak a vélemények (Roger Ebert valahogy úgy fogalmazott: összeszólalkozott rajta az agya és a szíve), és valóban, itt a filmkészítés technikai aspektusai, a folytatás némiképp átgondoltabb kezelése keveredik valamiféle hanyag és helyenként nevetséges olcsósággal, de ez nyilvánvalóan vonzza magával azt a konklúziót is, hogy aki olcsó szórakoztatásra vágyik, úgy kapja itt, mint a patikában.
Különféle tulajdonságai miatt szingulárisan jó belépőpont ebbe a sorozatba, ám azzal a lendülettel a legjobb kilépőpont is egyben, minden benne van, amiről szólnia kell, amiről egyáltalán szólhat. Hiába is erőltetjük a többi, ínyencekre kalibrált részt, itt sikerült tökélyre csiszolni a gyilkos játékbaba komolyan alig vehető fenyegetését – Damballa adjon erőt annak, aki mégis továbbmerészkedik.