Megígértem magamnak, hogy nem írok erről a filmről, nem fertőzöm meg az értelmezés ocsmány arroganciájával, de egyre másra olyasmiket hallok/olvasok, hogy mégis írni fogok. Amolyan segélykiáltásnak is fel lehet fogni: valaki mondja meg, én értem félre ezt a filmet? Vagy valamiért leragadok annál a szempontnál, amit fel fogok most hozni, holott egy számomra ismeretlen okból kifolyólag erről nem kell beszélni?
Sokan leírják, hogy milyen szép a zen-bácsi életmódja, bár nekünk volna ilyen életünk, na meg – ami neccesebb – ilyen klotyóink! Az egyszerű mindennapok szépsége! – írják. Ezt nem tudom hova tenni. Aztán olvasom, hogy naiv orientalizmus, keletfetisizmus, a japán-sztereotípia mutogatása a problematikus oldalak domborítása nélkül. Ezt sem tudom hova tenni. El lehet olvasni Wenders interjúit, el lehet gondolkodni a várost a COVID után visszafoglaló japánokról, meg lehet fejteni a vécék etikáját, szerepét, az emberek helyzetét amikor kúpolnak a budin, ám Wenderstől csak azt a hülyeséget tudjuk meg, hogy „A nacionalizmus tehát a művészet ellensége, alapvetően a mi ellenségünk. A nők ellensége is, a nacionalizmus mindig is a férfiak játéka volt. A nők önmagukban nem nacionalisták, ez egy hatalmas dolog. A jövő az ő kezükben van.”, és a többi szempont is csak kóan-kaliberű végtelen, megfoghatatlan – persze szép és igaz! – általánosságokat szolgáltat.
Ez a film arról szól, hogy szöknek az érzelmek. Épp a napokban láttam a Titkos utazás (1980) c. csodát, és közben jutott eszembe a következő: a világban nincs elég pozitív energia, nincs elég boldogság, hogy mindenkinek jusson, ezért barátról barátra járunk, kicsit kullancskodunk, majd megyünk tovább. Van, aki képes önálló pozitív energiát előállítani, valakinek pedig tankolni kell, de egy biztos – nincs elég.
A sok filmet látott ember rutinja: ha egy film címe az, hogy Tökéletes napok, akkor élnie kell a gyanúperrel, hogy tökéletlen napokat fog látni. A bácsi a világ legunalmasabb munkáját csinálja, és mosolyog. Mit jelent az emberi mosoly? Balázs Béla írta, „Rövidesen ismét az egész emberiség megtanulja az arcjáték és a mozdulatok sokszorosan elfeledett nyelvét. Nem a süketnémák jeleinek beszédpótlékát teszi magáévá, hanem a közvetlenül testté váló szellem vizuális közlésének képességét. Az ember ismét láthatóvá válik.” Egyre erősebb a gyanúm, hogy ez a vágy – különösen mióta létezik olyasmi, hogy emoji, és még erősebben azóta, hogy az utóbbi évek médiakonvergenciája eredményeként használata a moziban éppúgy jelen van, mint a tömegkommunikációban általában – csalódást keltő kudarccal kell szembesüljön. Ha valaki mosolyog, attól még nem boldog. A mosoly nem az örömöt szignalizálja, ez soha nem volt így! A mosoly mindig mást és mást jelent. Néha örömöt is, igen, de a legmélyebb bánatot is kifejezheti.
A film végén van egy beszélgetés, valahogy így zajlik: „Nem látogatod meg apát? Már nem olyan, mint régen.” Megtudjuk, hogy az apa alzheimeres. Mi az, amit az alzheimer az emberből kivon, kiirt? Nem az érzelmeket, az emlékeket. Nem is tudna „olyan” lenni, nem tudna „úgy viselkedni”, mint legutóbb, mert együgyű, emléktelen, jámbor, vagy éppen teljesen céltalanul, gondolattalanul agresszív vegetatív ember. Miért érv az, hogy látogassa meg, mert már nem olyan, mint régen? Talán mert komplett felnőttkorában egyszer sem látta, oké, talán egyszer elment hozzá. Éspedig azért, mert olyan volt, mint amilyen most már nem. És az milyen volt? Milyen lehetett?
A testvér sofőrrel, a karrierista gazdag japánok autójával érkezik. Ajándékot hoz, formális, távolságtartó, sikeres és hideg. Nem magának csinálta karrierjét, ez biztos, erre senki nem gondol. Az apa csinálta. Az apa birodalmának örököse a lánytestvér. Miért? Miért nem a fiú az? Hát nem így van ez a tipikus karriermitológiákban? Azért nem a fiúé a cégóriás, a sok pénz és az autó, mert – vécét pucol. Mi is a retyósikálás ebben a kontextusban? Az oppozíció egyik fele. Vécé és karrierizmus áll egymással szemben.
„Látogasd meg, mert már nem olyan, mint régen” – a fiú és az apa között vita és törés keletkezett a családi vállalkozás örökösödési hagyományában. A fiú nem akarta a pénzt, a formalitásokat, a hatalmat – ezért mennie kellett. Valami olyasmit vághatott fiatal felnőttként, szinte még gyerekként apja fejéhez, hogy „akkor egész életemben vécét fogok pucolni!” – és elviharzott, becsapta maga mögött szobája ajtaját. „Ne merészelj hátat fordítani nekem!” – ordít utána az apa. Valami ilyesminek kellett lennie. Csak a szobaajtó történetesen a bejárati ajtó volt, melyen soha az életben többé be nem tette a lábát. Azzal az energiával, amivel az apa a céget felhúzta és fenntartotta, ő vécét pucolt, olvasott és zenét hallgatott. Semmi másra nem gondolva, az ellenérzéseket erővel és bután elnyomva. Szótlanul és marconán. Egy egész életen át vécét pucolt – mert csak azért is, és kész! Erről szól ez a film.A filmvégi mosoly. Van bárki a világon, aki azt gondolja, hogy az ott egy boldog mosoly? Hogy ő ott és akkor örül? Nincs, ugye? Hát ennél Oldboy-mosolyabb mosolyt az Oldboy óta nem láttam! Ki akar törni egy remegős, hasgörcsös sírás, ami az elmúlt hatvan évet meg akarja bánni. És visszatartja. Hajduk Károly virított ilyet az Akik maradtak végén – majdnem kijön valami monstruózus érzelem, de egy még nagyobb erő megfogja, és visszatartja, lenyomja, láncra veri. Megjegyzem, azért az arcért Oscar járt volna, de valahogy nem értünk az arcok nyelvén és nem díjazzuk az érzelmeket. A Tökéletes napokban az érzelmeket már el is felejtettük. A testvér, a lány, a régi élet, „a másik világ” – ahogy ők mondják, a sosemvolt jövőkép piszkálja fel. Hány ilyen napja lehetett, hány ilyen pillanata, mióta elhagyta a szülői hagyományt, és mennyi erő, mennyi antiemotív szellemi energia kellett, hogy magából szótlan, mosolygó élethazug létformát faragjon? Biztosan sok. Hát ezek a tökéletes napok. Van alternatíva? Van. Jó, jobb? Nem.