Az emberi félelemeket sokféleképpen lehet besorolni. Vannak az elemi, ősi félelmek például a sötétségtől, a haláltól, amik évezredek óta a civilizáció része. Vannak azok a félelmek és rémek, amiket az évszázadok során mi magunk alkotunk meg történetekben, mítoszokban vagy a vallásban. És végül vannak azok, amik akarva-akaratlanul is a modern civilizációval együtt jönnek, és amiket megpróbálunk gyógyszerektől kezdve különböző terápiákig kigyomlálni. A fogorvosi beavatkozásoktól való félelem alapvetően a hármasba sorolható, de azért a szánkban turkáló szörny és a fájdalomtól való zsigeri rémület kettőse is ugyanúgy jelen van.
A fogmarcangoló procedúrák iráni jeges iszonyat meglovaglása túl magas labda, hogy a horrorfilm zsánere ne használja ki, igaz leginkább csak sokkoló szekvenciákban látunk rá példát, mint a Maraton életre-halálra fogfúrós nagyjelenete, ami valószínűleg generációknak lehetett örök traumaforrás. A fogászati/fogorvosi közeget megtenni egy egész estét film alapjául, na erre már kevés példát látunk, és ezt az űrt tölti ki Brian Yuzna 1996-os alkotása, a Dr Halál. Ránézésre és első olvasásra szimpla tucatslasher-nek tűnik, egy őrült orvosos Péntek 13-klónnak, de aki egy kicsit is ismeri Yuzna munkásságát, kiváltképp a Lovecraft-fanatikus horrorguruval, Stuart Gordon-nal folytatott több évtizedes kapcsolatát, az már sejtheti, hogy itt azért más lesz a dolgok fekvése.
Fő és antihősünk Dr. Alan Fainstone (Corbin Bernsen) elismert fogorvos, akinek első látásra mindene megvan: karrier, nagy ház, jólét, szép feleség, de a külső elég képlékeny. Fainstone ugyanis egy kontrollmániás, maximalista zsarnok, akinek amúgy labilis elméjét igen keményen megborítja, amikor rajtakapja az asszonyt a kigyúrt medencetisztítóval. A doktor úr bosszúszomjas fantáziái és elborult hallucinációi eluralják élete minden szegmensét, munkáját nem képes ellátni, nyakában liheg az adóhatóság embere (Earl Boen, a Terminátor széria Dr. Silberman-je) és még egy kutyába is golyót ereszt. Két lábon járó időzített bomba, akinek robbanását nemcsak a páciensek szája, de mindenki más bánni fogja, akiről Fainstone úgy érzi, hogy keresztbetett neki.
Yuzna és a forgatókönyvet író triász (Gordon, Dennis Paoli és Charles Finch) ott teszik meg az első okos lépést, hogy ezt a vérgőzös összeomlást szinte végig Fainstone perspektívájából nézzük végig, az elborult elméjébe mászunk bele, ahogy erőszakos, vadállati ösztöneit megpróbálja a jól szituáltság és az orvosi „Minden-rendben-lesz!” mosoly mögé bújtatni. Ez a skizofrénia gyakorlatilag a film egész stílusát meghatározza hangulatban és vizuálisan is. A Dr. Halál az egyik legbizarrabb slasher horrorok egyike, ami úgy jojózik a klasszikus feszültség, az éjfekete akasztófahumor, a szürreális mindfuck szekvenciák és a gyomorfordító gore között, hogy abba szinte beleszédül az ember, csodával határos módón mégsem esik szét darabjaira.
Három nagy pillér tartja össze a Dr. Halált. Az egyik Yuzna rendezése, mely önfeledten és gonoszul lubickol a vérmocskos túlzásokban és színpadiasságban, a modernizált Grand Guignol-esztétikumban, ahogy ezt egy korabeli éles szemű kritikus megfogalmazta. Erre még rá is dob egy nagy lapáttal a második tartóelem, a vizualitás. Levie Isaacks erősen hallucinogén és szürreális képei tökéletesen kivetítik a Fainstone elméjében tomboló tébolyt: a fények természetellenesen erősek, az ízléstelen négyszögű szobák börtönné tágulnak, a rothadó fogakról és testekről készült eltorzult rémlátomások pedig legalább annyira iszonytatóak, mint a valódi vérben úszó kínzóműtetek.
Yuzna gyakorlatilag ugyanazt csinálja meg, mint Bob Balaban a 1989-es (és kriminálisan alulértékelt) Parents-ben: az amerikai álmot változtatja rémálommá. Csak míg Balaban az 50-es évek családmodelljébe csempészte bele a kannibalizmust, addig Yuzna az akkori amerikai újgazdag közeg ízléstelen, üres jóléte mögé rejti az elfojtott indulatokat, pszichózist és halált (sokatmondó, hogy a fogorvosként dolgozó Alan és neje olyan villában élnek, ami ma már csak a milliomosoknak engedhető meg). Az ízléses fehér ruhákat, vakító fogsorú mosolyokat a vérvörös és a sikoly váltja, az operettszínházhoz hasonló új fogorvosi terem pedig középkori kínzókamrává változik.
Végső oszlopnak pedig ott van Corbin Bernsen alakítása, aki valósággal lubickol a főszerepben. A jólszituáltság mögé rejtett tébolya, rémmaszk-szerű vicsorgása és eltúlzott testbeszéde minden máshol paródiába illő és nevetséges lenne, de itt puzzledarabként illeszkedik a Dr. Halál kifacsart groteszkjébe. Egyszerre félelmetes és szánni való emberi féreg, akit végül még csak nem is a szokásos final girl, hanem saját lelki démonai győznek le. Yuzna alkotása nemcsak egy mocskos, alantas szórakoztatás, hanem a slasher ismert formuláinak ügyes megcsavarása és stilizálása is. Műfaji klasszikusnak korántsem mondható, a zsáner megreformálását Wes Craven Sikolya végezte el még ugyanabban az évben, de a Dr. Halál többet érdemel annál, hogy két mondattal elintézve a trashhorrorok végtelen halmazába dobjuk. Egy biztos: fogkőleszedés előtt ne ezzel a filmmel lazítsunk.