Előbb-utóbb minden filmes szubzsáner eléri a maga telítettségi szintjét, amikor már nem lehet csak ugyanazokat a történeti és stiláris elemeket egymásra pakolni és variálni. De ahhoz felettébb nagy bravúr kell, hogy a kreativitás megrekedt folyóját újra megnyissa a vállalkozó szellemű alkotó, kiváltképp ha az a bizonyos szóban forgó alműfaj már inkább a nyílt paródiából és saját önkannibalizmusából próbál túlélni a manapság egyre kegyetlenebb mozipiacon. Erre jobb példát pedig nem nagyon lehet találni a slasher-nél. Wes Craven alapműve a ’96-os Sikoly óta minden azóta készült maszkos-gyilkosos filmben valamilyen szinten jelen van a zsánerre való önreflexió, a meta-kikacsintások, a „homage”. A különböző motívumok, jelenetek, radikálisabb esetben más műfajok eleminek beemelése, összegyúrása egy másik egésszé, amikben viszont közel megvizsgálva észrevehetőek a Frankenstein varratok.
Ez a posztmodernitás alkémiája, amire lehet prüszkölve fújni, hogy ez csak kontár lopás és nem kreativitás (maga Orson Welles is már megtette évtizedekkel ezelőtt), de be kell ismerni, hogy működőképes. Hisz a műfaj most 2020-ban is velünk van, így már csak az írón-rendezőn múlik, hogy az adott mai slasher mennyire lesz egy szórakoztató egyveleg és mennyire egy megfáradt önismétlés, ahol tényleg nem erőltették meg magukat. Szerencsére a Freaky az előbbi kategóriába tartozik és ez leginkább két embernek köszönhető. Az egyikük Christopher Landon, aki már több mint egy évtizede csűri-csavargatja a horror szabálykönyvét, hol sikeres, hol kevésbé sikeres végeredménnyel. És ha van tökéletes előtanulmány mostani filmjéhez, akkor az Idétlen időkig ismétlődő helyzetét a slasherbe átvívő Boldog halálnapot és annak sci-fi-szerű folytatása mindenképp annak számít. A másikról pedig később ejtek szót.
Már a nyitány is sokatmondó: Négy fiatal kamasz egy sörözős házibuli keretében elmélkednek, hogy a kisvárosban húsz éve gyilkoló Blissfield-i Mészáros valóban létezett-e vagy csak helyi legenda. Nem telik bele két perc máris megjelenik a gyilkos Vince Vaughn (egy Jason-szerű maszkban), hogy szétcincálja a srácokat és távozzon egy ősi tőrrel. A következő este a Mészáros be is cserkészi következő áldozatát, és filmünk kvázi hősnőjét Millie Kessler-t (Kathryn Newton), de itt jön a csavar. Az ősi tőrrel végzett döfés pillanatában ugyanis gyilkos és áldozat testet és elmét cserélnek. Így találja magát Millie egy ötvenes férfi testében, a Mészáros pedig egy 16 éves tinilányében. Innentől kezdve Millie versenyt fut az idővel, hogy visszakapja testét és megakadályozza, hogy a dekoratívvá vált tömeggyilkos minél kevesebb iskolatársából csináljon hullazsáktölteléket.
A felvezetésből talán már sejthető is, de a Freaky abszolút nem veszi véresen komolyan magát, sőt túláradó boldogsággal lubickol kifacsart alapötletének abszurditásában. Azon már fel se szalad az ember szemöldöke, hogy a film vagy szereplők száján keresztül vagy képileg is idézgeti az elmúlt 50 év horrorklasszikusait, de szerencsére pont hozzá is teszi azt a kis pluszt, amitől több lesz, mint egy üres idézetgyűjtemény. Az alapszituációból következik, hogy megfordul a klasszikus női áldozat – férfi gyilkos szerep és ezt Landon még okosan is használja ki. A férfitestbe került Millie teljesen idegenül és esetlenül mozog az ötvenes férfitestben, míg a törékeny női testbe került Mészárosnak is konstatálnia kell, hogy nem tudja kisemelt áldozatait fizikailag úgy dominálni, mint korábban. Viszont az ő esetében elég egy kis smink, rúzs, bőrruci és máris úgy repülnek hozzá az áldozatok, mint molylepkék a fényre.
Kettejük vérrel és belsőséggel szegélyezett macska-egér hajszája alkotja a film gerincét, amit Landon gyors és feszes tempóval, szellemes poénokkal és a magas korhatárra bőven rászolgáló gyilokokkal prezentál. Viszont ezek ellenére is könnyen szemet szúrhat, hogy a narratíva koránt sincs teljesen a toppon. A Millie saját önbizalomhiányával, bajos családi hátterével kapcsolatos jelenetek esetlenül ki-kilógnak az összképből, ahogy az utolsó tíz perc is, ami már-már kínosan ragaszkodik a klasszikus slasher-ök „Na még egyszer támad a gyilkos”-féle zárlatához. Viszont sok kortársával szemben ez a film kifejezetten jól néz ki, Landon nemcsak az hazai, de még az olasz horror nagyjait (Argento, Bava) is megidézi egy-két jelenetben.
De a Freaky legfontosabb összetevője a fent említett második személy, Vince Vaughn, akinek nemhogy jutalomjáték a nagydarab melák testébe járt tinilány eljátszása, hanem konkrétan ő teszi valóban viccessé és emlékezetessé a filmet. Legyen szó a testbeszédéről, a kamaszos affektálásról vagy a fizikaibb eséses poénokig, mindent százszázalékos autentikussággal tud hozni, és még akkor is hatásos, ha a hidegvérű pszichopatát kell játszania. Kathryn Newton is méltó társa ugyancsak mindkét szerepben, habár az ő eszköztára nincs olyan szélesen prezentálva, azért ő is meg tudja mutatni milyen az, amikor nemcsak a tekintetével tud valaki ölni. Persze ne üljünk le túl nagy elvárásokkal elé, a Freaky nem egy korszakmeghatározó vagy korszakváltó mestermunka. Jól fényképezett, másfél órára szórakoztató horror-vígjáték, ami kihozza azt, amit lehet az alapötletből és gördülékenyen belesimul az amerikai horror terén lassan egyeduralkodóvá váló Blumhouse Productions profiljába. Könnyed pop-kult fogyasztanivaló, se több, se kevesebb.