A kötet szerkesztője Limpár Ildikó.
Valami nagyon félremehetett az utóbbi években, ugyanis a szörnyek nem csak előmerészkedtek, hanem egyenesen kikövetelték maguknak a reflektorfényt. A horror talán soha nem volt ennyire népszerű, ennyire elfogadott hazánkban, mint az elmúlt néhány évben: két Lovecraft-magazin is felbukkant 2016-ban (Azilum és Black Aether), a kiadók is elkezdték foglalkoztatni a hazai horrorszerzőket, például a Gabo kiadó évi fantasztikus antológiáiban rendre helyet kap a horror és a weird, de még külön horrorantológiát is bejelentettek. És akkor tessék, még az akadémiai réteg is rácuppant a nyálkára, fogakra, csápokra.
A Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában egy tanulmánykötet a szörnyekről, méghozzá képzett irodalomtudósoktól, az Athaeneum kiadó támogatásával. Előfordulhatott volna ez, mondjuk, tíz évvel ezelőtt? Nyilván, halad a világ, a kilencvenes évek eleji popkulturális berobbanásban felnőtt nemzedék már mindenhova beszivárgott, tehát annyira nem kellene meglepődnünk, mégis, ez a meglepődés a részemről egy amolyan „na!”, avagy na végre!
Limpár Ildikó szerkesztő impozáns csapattal gyűlt össze ehhez a feladathoz, és a vizsgált szörnyek kellően változatosak a pop- és öh, sima kultúra (hagyjuk, minden szép-, minden szép) mélységeiből és magasságaiból. Extrém jó érzékkel nyitunk is a Frankenstein megfigyelésével (Panka Dániel esszéje), de nem is zárul be itt a dolog, mert az istent játszó ember megjelenéseit is vizsgálja olyan modernebb interpretációkkal együtt, mint a Jurassic Park és az Ex Machina, és nagyon jól navigál eredeti művek és adaptációk között olyan kérdéseket érintve, mint „Mitől szörny a szörny? És miért marad az?”
Már megörültem a Resident Evil emlegetésének a következő tanulmányban, de sajnos csak a rettenetes filmek szivárogtak be az egyébként teljesen másfajta irányt képviselő, de szerencsére hasonlóan izgalmas írásba, amely a mesterséges intelligenciáról szól. Itt is Frankenstein az első hívószó, de Gyuris Norbert hamar elindul olyan filmeket vizsgálni, mint a Mátrix, a Terminátor, vagy a 2001: Űrodüsszeia, kitér a mitikusra és a szingularitásra is, külön megvilágítja az ember nélküli technológiák idegenségét. Bár akadtak jó irodalmi példák is (Neurománc), valahogy jobban örültem volna többnek, de minimum Harlan Ellison megkerülhetetlen rém-számítógépének, persze, ne legyek telhetetlen.
Aztán, Pintér Károly a Világok harca földönkívüli lényeit boncolja elképesztően éles szikével (Wells többi művén és gyakorlatilag a teljes irodalmi hagyományon is ejt bemetszéseket), nagyon alapos és érdekes munka egy megkerülhetetlen klasszikusról. Vancsó Éva leleményes Star Trek-megközelítése a „Női szörnyekről, szörnyű nőkről” az eredeti szériában még akár a kötet fénypontja is lehetne, ha egy kicsit jobban értenék a Star Trek-hez, de saját hiányosságom ellenére is képes volt engem elkapni ezzel az innovatív szemszöggel, ahogy ezt az untig tárgyalt franchise-t feltárja (külön imádtam, ahogy a vagina dentata aspektusaira kitér más kulturális produktumokban is), több epizódból merítve példát, ezeket összevetve más-más, ismert filmekkel is.
Jön egy hosszú cím Szujer Orsolyától: Lehet, hogy dorombol, de ne felejtsd el, karma is van – Macskák és a szörnyű nőiesség az amerikai képregényekben (bárcsak fizetnének leütések után nekem is), de huh, jó, mi? Nekem a macska mint olyan, az így totál nope, mindig is viszolyogtam tőlük, de itt kicsit más a felvetés: a macska, mint a nőiesség szimbóluma, és nézzük meg, mennyire szörnyű is lehet ez – a nyilvánvaló Macskanő mellett még a Pókember-féle Fekete Macska szerzi meg a főszerepet ebben az esszében, és itt is harap a vagina dentata, hogy el ne felejtsük összezárni férfias térdünket.
Na és akkor megjön a szinkronicitás: Kérchy Anna egy olyan regényt választott (Angela Carter: Esték a cirkuszban), amit éppen én is olvasok, így nem tudtam, mennyire merjek belemerülni – ez az az írás, ami talán a legjobban érdekel per pillanat a kötetből, végül mégis úgy voltam vele, hogy nem akarom elolvasni, amíg utol nem érem magam a könyvvel – sorryka, rossz recenziós vagyok, de az „innentől fogva minden tiszta spoiler” hatású mondatig tartó néhány oldalon már érezhető, hogy kimondottan alapos cucc lesz. (Várom.)
Sohár Anikó a Korongvilág szörnyeit választotta, ami sajnos szintén elment mellettem, minthogy Pratchett életművével sem állok túl jól, de itt annyira nem voltam ráfeszülve a spoilerekre, elszórakoztam az alapos és széleskörűen bemutatott szörny-panteonon. Fodor András is belenyúlt a tutiba: a Perdido pályaudvar, végállomás annak idején csak azért pattant le rólam, mert egy ponton neki kellett állnom különféle rajongói grafikákat keresni, hogy most tényleg úgy kell-e elképzelnem ezeket a szörnyeket, ahogy elképzeltem. Miéville nekem mindig egy nehezen megközelíthető író volt, de most mégis örülök ennek a belépési segédletnek, hátha a következő kör lazább lesz. Kitérünk a weird és a New Weird sajátosságaira, emiatt mindenképpen érdeklődéssel olvastam, miért is nehéz ebben a világban az idegenség megismerése (elsősorban a regény választott nézőpontjain keresztül).
Richard Matheson a következő esszé kiindulópontja, Benczik Vera a Legenda vagyok könyv- és filmváltozatait is feltárja az „apokalipszis etikája” mentén, és itt főleg a túlélés, a másság témaköre kerül elő, a magát a művet megelőző és kísérő témaelemzés egy kicsit sok (szerintem nem túl releváns) műcímet dobál be, de így is talán az egyik legerősebb írás, ami Mathesonról valaha született (akárhol).
A kötet utolsó írásai sajnos már olyan műveket tárgyalnak, amelyek nekem abszolút kimaradtak: Limpár Ildikó két tanulmányt hoz, az egyikben zombik és poszthumanizmus relációjáról beszél M. R. Carey Kiéhezettek és Daryl Gregory Stony Marshall második élete című regénye kapcsán, majd kettővel arrébb Siobhan Dowd és Patrick Ness Szólít a szörny regénye a fő téma, itt is csak a tanulmányok elejébe mertem belenézni, szeretném ezeket a könyveket előbb valamikor letudni.
A két Limpár-tanulmány között még elfért Rusvai Mónika, akinek remek fantasyregényét olvastam, így emiatt extra kíváncsi vagyok, hogyan dolgozza fel Holdstock ember-növény hibridjeit a Lavondyss-ből, amit sajnos szintén nem olvastam még, így ezt a tanulmányt is későbbre halasztom. (Francba.)
Látható tehát, hogy sok okosságot nem tudok elmondani a kötet írásairól, főleg ott, ahol az előzetes tudás hiányzik, de ez nem szükségszerűen probléma, sőt, kimondottan előnye a kötetnek, hogy nem a klasszikus vámpír-vérfarkas-múmia-shoggoth témákat forgatja újra és újra, hanem rávilágít a szörnykultúra kevésbé tárgyalt témáira is. Így az is, akinek vannak hiányosságai, új utakat találhat itt – és, te jó ég, én is minimum középhaladó szörnyológusnak tartom magam, de minden (minden) itt szereplő tanulmányból tudtam új ismeretet kiszedni, de még azokból is, amiket spoilerpara miatt csak átfutni volt szerencsém. Előnye ennek a könyvnek, hogy hozza az akadémikus alaposság javait, azaz akkora bibliográfiai anyag van itt, hogy abban egy héten keresztül el lehet tévedni, viszont dobja az irodalomtudományoskodás hátrányát, és nem égeti ki az egyszeri olvasó agyát a legobskúrusabb bölcsészterminusokkal, és a szubjektum sem ab ovo megközelíthetőségileg nonszensz, köszönöm.
Ripley mondja az Aliens-ben, hogy szerinte a legjobb megoldás, ha ledobják az atomot, és akkor tiszta ügy – szerintem itt is az történt, hogy annyi nálunk a popkult-szkeptikus, illetve a másik oldalon azok, akik a fantasztikum komolyan vehetőségéért nyivákolnak, hogy a Team Limpár így oké, küldjük a tutit… ennél kevesebbet nem lehetett tenni, a Rémesen népszerű az a nukleáris fegyver, aminek végre le kellene gyalulnia itt a kulturális diskurzus kellemetlenkedő alakjainak puffogásait (no meg a zsánergettók falait), mert tényleg annyira ütős cucc. Aki egy kicsit is szeret odasimulni a rémekhez, annak kötelező olvasmány, csak ajánlani tudom.
