A Saints Row-sorozat célja (a jelek szerint) sohasem az volt, hogy maradandó, kimagasló minőségű műalkotásokat tegyen az asztalra, relatíve csendben elvolt a nagy, nyílt világú bűnözőszimulátorok árnyékában a maga sajátos, kikapcsolóbb megközelítésével. Míg a Grand Theft Auto és a Watch Dogs mozis átvezetőkkel és lomha szimulátorszerűséggel igyekezett renomét építeni, a Saints Row részről részre elszálltabb miliőket és ámokfutásokat helyezett előtérbe, mintha a fenti nagy sorozatok egy paródiája, vagy jobb esetben bollywoodi megfelelője lenne.
Négy rész és egyéb mellékvágányok után viszont ez a franchise is behúzta a kéziféket, eljött a reboot rettegett ideje. Ez ugye többnyire azzal jár, hogy megkapja a sorozat számozatlan címét, lecserél minden mást, kivéve talán a központi tézisét. És tényleg, Saints Row (2022) tulajdonképpen ugyanazt az alapvető szükségletet igyekszik kielégíteni, mint eddigi részei – egy központi gengsztercsapat, humor és erőszak, kaotikus tűzharcok egy szatirikusra vett nyílt világban, néhány nyegle polgárpukkasztó elem, repetitív tevékenységek egy térképen, zárt rendszerű, lineáris küldetések között. A Rockstar-formula tér vissza – az a rég elavult fajta, ugye.
A 2022-es Saints Row viszont nem csak a formulája miatt érződik elavultnak. Itt vagyunk egy új konzolgeneráció második évében, amikor is remélhetőleg azért születnek rebootok, hogy egy ilyen szintű elváráshoz igazodjanak az elkoptatott, lemaradozó szériák. Nem, a Saints Row általános minősége (még a megcélzott vicceskedő budget olcsóskodás mellett is) jóval ez alá lő. Olyan alapvető elvárásoknak nem bír megfelelni, hogy legyen mondjuk kontroller-érzékenység opció (borzalmasra van kalibrálva), lehessen vállnézetet kapcsolni lövöldözés közben (tizenöt éve minimum ez), vagy hogy a járművezetés során legyenek kameraopciók. Semmi.
Van ebben valami alsópolcos, teszkógazdaságos, viaszathármas báj, végül is (de ennyiért?). Az animációk, a textúrák, a kezelőfelület, és úgy nagyjából minden vizuális elem megjelenítési színvonala egy egészségtelen és stílustalan középszerben vergődik, már amikor működnek, ugye. De talán félretehető ez, ha egyebekben valamit domborít, nem igaz? Sajnálattal mondom, másban sem nyújt eleget. Minden egyes szembejövő szereplő, és minden egyes mondat, ami kizuhan a szereplők száján, azonnal összerántja még a legalávalóbb trasheken edződött játékosok segge lukát is.
Saját, generált karakterünk egy privát milíciatársaság egykori tagja – első elcseszett küldetésének flashbackjével érkezünk meg a bűnvilágban való megfetrengéséig, ha bírjuk, mert a szentek társaságában nincs karakter, akit ne gyűlölnénk egyből. Ízléstelen huszonévesek rabolnak, hogy életmódjukat finanszírozni tudják. Ha a játékmenet úton-útfélén kigáncsolja alólunk a talajt, nehéz igazán nagy kedvvel továbbjátszani, nincs miért. Egy ponton fáradt sóhajjal léptem ki – csak hogy észrevegyem a következő alkalommal, hogy nem, a küldetések checkpointjai nem jelentenek igazi mentést, sem az, ha a checkpointok után manuálisan mentünk – elölről az egész küldetés!Szóval, a Saints Row (2022) egy… termék, amely tulajdonképpen hellyel-közzel kielégíti saját kitűzött célját, avagy hogy elszórakoztassa az átlagos játékost, aki csak be akar tespedni és nyomkodni és lőni és röhögni – igazán nem róhatom fel negatívumként ezt a nyílegyenes, őszinte és nemes célt. A gond ott van, hogy semmi olyat nem tesz, amivel indokolja saját létezését, hogy mondjam, piaci értelemben – elődjei karakteresebbek, kortársai színvonalasabbak. Nem adja el egy generációs minőségi ugrás, nem adja el a sztorija, sem a karakterei, minden más téren pedig megrekedt egy olyan minőségen, ami talán tizenöt évvel ezelőtt volt átlagosnak tekinthető. Elszórakoztathat ideig-óráig, de semmiféle érvet nem tudok idehazudni, miért is ajánlanám ezer másik idei cím mellett. Mindezt ráadásul egy ideális, esetleges jövőbeli állapotára is értem – a javíthatóság lehetősége korunkban nyilván adott, ám jelenleg ez a játék működési szinten is kisebb katasztrófa, így pillanatnyilag szódával sem ajánlom.