Gyerekkoromból sejlenek fel a Lego Racers egyszerű örömei, általánosságban pedig az 1999 környéki játékok könnyed, azonnali játszhatósága. Elindítod, rámész a versenyre, és megy. Az ipar persze megváltozott: ma egy tulajdonképpen kisgyerekeknek szóló játék is fiókregisztrációhoz köti a játék egy részét, és mikrotranzakciókkal nyomasztja az embert. Persze, mit is várjon az ember egy 2K-játéktól: a Lego 2K Drive címében is ott az egyik legpénzéhesebb kiadó neve – ám a cinikus felszín alatt valami mégis megcsillan egy letűnt idő tiszta szórakozásából.
Először is, ott a tény, hogy elindulhatunk azonnal csak úgy versenyezni, mindössze egy autóval és négy zónával (urbánus, sivatagi, természetközeli és halloweenbe rémisztett biomok) – hazudok persze, ebben a játékban az az egy autó is átváltozhat terepjáróvá, ha letérünk a járt útról, és hajóvá, ha vízbe esünk, van ebben valami kellemesen dinamikus. Aztán ellátogathatunk a garázsba, ahol majdhogynem egy játék-engine komplexitásával variálhatunk a járgány kinézetén (gyors kipróbálásra nem is ajánlom ezt a módot).
Ezek az opciók csak úgy másodlagosként vannak a sztorimód alá rendelve, ami különböző nyílt terepeken való randalírozást kínál, ide-oda csapódunk küldetések és minitevékenységek között. Ami papíron jó is lenne – most érdekes perspektívát hozok, mert kisgyerekkel is kipróbáltuk ezeket a módokat, – de nem különösebben vonz semerre sem igazán. Gyűjtögetnivalók és küldetések, egy felnőttnek snassz, egy kisgyereknek zavaros, érződik, hogy töltelék – unalmas szövegelések, átugorhatatlan időhúzások.
Maguk a versenyek jobbak, klasszikus Mario Kart jellegű menetek, powerupokkal és nitróval, ellenfeleik előzékenyen bevárnak, ha nagyon lemaradnánk, de azért megkövetelik a tisztes küzdelmet az első helyért. Az online rész regisztrációhoz kötött, bajlódjon vele a fene. Tartalmilag nem szegényes így sem, mert mindenféle minijátékokra is el lehet kalandozni, civileket menteni zombiktól, akadályok között driftelni, és így tovább, de semmi radikálisan érdekes.
Minden tevékenység (bármilyen jól is teljesítsünk) nagyon-nagyon kevés valutát termel, amelyekből elméletileg újabb autókat és alkatrészeket kellene vennünk. Gyors fejszámolással, hát órákig kell játszani, hogy valami jelentős újdonságot szerezzünk. Itt jön be a lehetőség, hogy az ember (vagy az ember szüléje) masszív mennyiségű valós pénzt pumpáljon a már eleve túlárazott termékbe. Kellemetlen az ilyesmi.
Úgy ítélem, a játékból alapjáraton kiszedhető tartalom is azért korrekt – hogy a legtisztább dologgal kezdjem: jól néz ki, jól fut (legalábbis a PlayStation 5-verzió). Kellemesen csillan a napfény a plasztikon, az effektek (pláne a víz) prémium minőségűek, a képfrissítés stabil. A járművek irányítása és a lövöldözés is kimondottan intuitív, a Lego-darabkák szétfröcsögése pedig kielégítő. Azt persze nem értem, miért van lehetőség az emberkék elütésére, vagy hogy erre miért nincs egy pacifista opció (mondja a Carmageddon-on nevelkedett apuka), de azért többnyire maradunk az aranyos-vicces vonalon. Rengeteg NPC-re dudálhatunk rá, akik kínos szövegekkel vezetnek rá újabb és újabb objektívákra, és a versenyek közbeni mikroszituációk is kiválthatnak egy-egy kellemes kuncogást.
Alapvetően tehát hülyéskedésre berendezett, tartalommal erős közepesen megpakolt, csillogó-villogó idő- és pénznyelő, amely okozhat kellemes perceket, de hát természetéből adódóan sem az a fajta cím, amit mélyen lehet elemezni. Ha feltétlenül valami ilyesmi hiányzik a háztartásból, tudom óvatosan ajánlani – éber szülői felügyelet mellett.