Stephen King újranézése #4: Sivatagi rémálom

Film

Stephen King újranézése #4: Sivatagi rémálom

(A film eredeti címe Desperation, a könyv után, amelynek a Rémület a sivatagban címet adta anno a magyar kiadó. Magyarországon Sivatagi rémálomként forgalmazták a filmváltozatot, de jegyzik Kétségbeesésként is, egyszerű tükörfordításban. – WF)

Igazán jó filmet gyengébb könyvekből lehet csak forgatni, szól a 120 év filmtörténetével megtámogatott adaptációs alapszabály, és bár mindnyájan tudunk találni kivételeket, alapvetően nincs értelme megkapargatni ezt a tézist. Ez viszont azt jelenthetné, hogy Stephen King karrierjének második (nagyjából 1990 óta tartó, józan, hanyatló) korszaka egy egész sor kiváló filmhez juttatta a művelt horrorfogyasztó közönséget, ami sajnos a legkevésbé sem történt így – ahogy ez majd ebből a cikksorozatból is minden bizonnyal kiviláglik. Azt azért persze nem mondanánk, hogy ne csúszott volna be itt-ott egy-egy sikerültebb darab is a kései King-filmek nyomasztóan hosszú sorába, de a magyarul Rémület a sivatagban címmel megjelent King-regény 2006-ban készült tévéfilmfeldolgozása lefegyverző jóindulattal sem sorolható ezek közé.

Egyáltalán nem szükséges minden rossz King-film esetében a regényíró Kingre mutogatni, de a Desperation esetében nem nagyon tehetünk mást, egyrészt, mert a film mindenekelőtt az írott alapok ingatagsága miatt hullik darabokra, másfelől pedig mert ezt a forgatókönyvet történetesen maga a mester követte el. Talán véletlen lenne, hogy a kritika által leginkább értékelt két kései King-adaptáció, az Álom doktor és a Gerald’s Game esetében nem engedték a scriptek közelébe sem az írót? De ne kalandozzunk el: a Desperation karakterei lényegében egytől egyig vadul kidolgozatlannak hatnak, és mindenféle léthelyzetben annyira laposak, mint egy átlagos poén a Dumaszínházban. Ilyen figurákat vagy nettó dilettáns ír (ez King esetében nem játszik), vagy egy olyan szerző, aki éveket töltött már velük a regényírás meghitt burkában, és mivel neki, aki már töviről hegyire ismeri őket, elég pár vonáska is ahhoz, hogy megképződjön előtte a karakter, elhiszi, hogy a nézőnek is elég lesz. 

Nos, nem elég. A filmben van gyerekszereplő, nő, férfi, öreg, fiatal és még egy kutya is, és az összes pontosan ugyanabban a lapos, életidegen, átélés nélküli tenorban mondja (a kutya esetében: ugatja) gyakran botrányosan rosszul fogalmazott mondatait. (Mit mond az egyik nő, akinek pár perce lőtték agyon a férjét egy asszonynak, akinek pedig a lányát mészárolták le nem sokkal korábban? „Mindnyájunknak nehéz napja van.” Hacsak úgy nem!) Hátterüket közhelyek tapétázzák (van benne egy író, aki erősen kiégett és nem kevésbé őszül, mert persze megszenvedte a vietnami háborút), vagy még annyi sem (mindenki más).

A film két részre bomlik. Az első a bekattanó kisvárosi seriff fogdájában összegyűlt társaság körül bonyolódik, és minden bénaság dacára ez az erősebbik adag, amelyből igazán fájdalmasan csak a démontól megszállt seriffet adó Ron Perlman lóg ki itt-ott, amikor a szükségesnél három fokkal magasabbra csavarja magában a ripacs-o-métert. A leginkább a Ragyogás tévésorozatosításából ismert Mick Garris rendező itt még derekasan (és ne legyünk szívtelenek: egyáltalán nem eredménytelenül) küzd, hogy ha már a középszerű színészeivel és a suta dialógusokkal nem is tud mit kezdeni, legalább szabálytalan kameraállásaival és a kiégett közeg plasztikus ábrázolásával behúzzon valamiféle stílust és atmoszférát a jelenetekbe.

A második felvonást azonban már semmilyen trükkel nem tudja megmenteni. Kiszabaduló hőseink mellől egyrészt eltűnik a karizmatikus főgonosz (mert a gonosz szellem Perlmanből átugrik egy másik testbe), másfelől viszont megérkezik a Desperation titkos főszereplője: a kongóan üres hegyibeszéd. A David nevű kissrác, a történések bonyolítója ugyanis imádkozás útján jut el a megoldásokig, és a film alapvetően az ő naiv hite mellett teszi le a garast, félelmetesen együgyű „hitviták” és egészen képtelen csoportdinamikai izék útján: a végén például az ősi gonosz ellen egy közismerten hatásos (lásd thoughts and prayers az amerikai iskolai lövöldözések után) metódust választanak hőseink: megfogják egymás kezét, kört alkotnak, és elmondanak egy imát. 

Innen, hihetnénk, már nincs lejjebb, pedig van: egy bánya mélyébe jutunk, ahol a szupererős, szupergonosz szuperszellem ellen kiválóan véd a szemellenzős bukósisak, hogy legvégül a krajcáros CGI végre végezzen vele, a filmmel, és mindennel mással is – a néző maradék agysejtjeivel az élen.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza